Lehet-e őszinte embernek nevezni azt, aki megmondja a tutit?
És minek nevezzük azokat, akik állandóan kegyes hazugságokat követnek el, csak azért hogy szimpatikusnak találtassanak.
Tudom, az emberek többsége vegyes típus, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a nőkben túlteng az utóbbi tulajdonság, miközben a hátunk mögött kigúnyolnak...pedig régóta köztudott "ne szólj szám, nem fáj fejem". Túl sok van a kegyes hazugságokból!
Mert, minek kell úton útfélen bizonygatni, hogy "jól áll neked ez a szín!", "milyen gyönyörű a gyereked!", "hogy Te milyen jól nézel ki!", "micsoda gavallér a férjed!". Miközben magunkban rühelljük, ahogyan összepárosítja a színeket, azt se tudjuk, hogy hívják a kölykét, látni, hogy szerencsétlen megint nem aludta ki magát az éjjel, és a férje a legnagyobb kurvapecér a kerületben. De mi mégis nyalunk, mert ez a közösség elvárása, a felszínesség.
Én is próbáltam felvenni a ritmust, nem ment, valahogy nem tudtam eljátszani, milyen baromi őszinte vagyok. Ha a szomszéd azt mondja, ideje lenne befesteni a haját, mert őszül, nem bizonygatom az ellenkezőjét, na és azt mégsem mondhatom, hogy "de hisz neked, még az is jól áll". Amikor a 85 éves nénike összecsapta tenyerét, és álságosan azt mondta, micsoda rendetlenség van nála, de hát már öreg, és a szeme sem a régi, (és persze csili-vili volt minden) minderre azt várta, hogy majd dicsérem a rendet, én balga csak annyit tudtam mondani: "nincs is itt akkora kupleráj". Baromira megsértődött, pedig én csak jót akartam. De nekem nem megy ez a nyalás, amikor nem vagyok őszinte, amikor nem magamat adom, olyan hülyeségeket tudok mondani...
És akkor lehetnék őszinte, de az esetek többségében ezek mind valóban kegyetlenek. Íme két eset, az egyik megtörtént, a másik meg fog történni, csak még bátorságot kell gyűjtenem.
Van az a bizonyos ABC (visszafelé olvasva pontosabb), amiről már korábban írtam. A megtörtént eset itt játszódott le. Álltam a pénztárnál a sorban, már csak egy ember volt előttem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a pénztáros rettenetesen rosszul van, rögtön kidobja a taccsot. Állapota addig fajult, hogy mire rám került a sor, elszaladt a pénztártól, be a raktárba. Utána szaladt egy vásárló, aki csak ott tátotta mellette a száját, és néha duruzsolt valamit a fülébe, laikusként szintén vásárlónak néztem (később kiderült, az is volt). Mindez kb. 3 hete történhetett.
Múlt héten pénteken, újból bevásárlást intéztem, amikor a pénztárban összetalálkoztam az említett pénztárossal. Soha addig nem álltam vele szóba, most viszont rákérdeztem, hogy van. Ő nem értette, mire föl ez az érdeklődés, erre megemlítettem neki azt a bizonyos esetet.
"Ó, igen, de az már a múlté!"
"Jól gondolom epegörcs?"
"Iiiiiiigen-válaszolta elnyújtva-, de miből gondolta?"
"Anyukámnak is epegörcsei voltak."
"És már nem küzd vele, meggyógyult?"
"Ő már nem küzd vele, meghalt."
A nő arcán hol a haragot, hol az irántam, a szituáció iránti gyűlöletet lehetett leolvasni. És akkor az utolsó kísérlet, amivel szeretett volna elhatárolódni a mi sorsunktól, elfojtani még csírájában is az azonosulást velünk, anyuval:
"De én szedek gyógynövény kivonatú termékeket, iszom gyógyteát."
"Anya is ivott, de orvoshoz sajnos túl későn ment. Kaphatnék egy szatyrot, a kicsi jó lesz."
A nő csak nézett rám bambán, mire eljutott az utolsó mondatom is az agyáig, csak ennyit mondott:
"Persze."
Majd miután odaadta a szatyrot, még utolsó tételként beütött 500 forintot a gépbe. Láttam, és nem szóltam semmit. Ez az ára az őszinteségemnek, könyveltem el, és már el akartam lépni a pénztárpulttól, amikor utánam szólt.
"Ez a magáé" és átnyújtotta az ötszázast, "A szatyor csak 15 forint, de magának most ingyen van."
Tegnap megint betértem az üzletbe, összetalálkoztunk a sorok között, pillantásomat kerülte, de egy hangos jónapotot azért kaptam. Vajon el fog menni egy orvoshoz?
Kegyetlen voltam? Tudom. Hagynom kellett volna az egészet? NEM!
._.
Kisfiam ovis társa, nevezzük Tivadarnak (ma ők ünneplik a névnapjukat), egy átlagos kedves, kicsit anyám-asszony-katonája gyerek. Tivadar igyekszik a banda tagja lenni, próbál lépést tartani a többiekkel a rosszalkodásban csak szegény állandóan fáziskésésben van. Tipikus meri is meg nem is, de inkább nem. Így aztán mindig pont az ő arcán csattannak a pofonok, őt karmolják meg véletlenül, és ő az aki mindig rossz helyen áll.
Anyukája lehetne tökjófejanyu, de sajnos nem az. Ő a tipikus agyonaggódommagam és anyatigris egyben anyuka. Pedig kinézetre egy bombázó, szerintem, de szegény lelkivilága eléggé megtépázott.
Informátorom szerint (mert persze, ilyenek mindig dögivel akadnak, amikor valakit szapulni, "elemezni" kell) eléggé le van építve házasélete ennek az anyukának, és azt a figyelmet, energiát, amit férjére fordítana egy átlag asszony, ő még azt is gyermekeire nyomja. Szó szerint...
A kisfiú ezermegegy különórára jár, hetente kétszer azért csak fél11-re jár oviba, mert azokon a reggeleken jön az olasz tanár.
A morbidabb különórás esetek: karate, amit az oviban a gyerekeknek szerveztek. Tivikét is beíratta anyukája, de hogy felügyelje anyuka ezt a brutál sportot, nehogy kicsi fiát valaki nyakon csapja, ő is beiratkozott!!! Ő is beáll a gyerekek közé az ovi tornatermében, és részt vesz a foglalkozáson. (Kíváncsi lennék Csaba bácsi arcára, amikor beállnék a fiam foci edzésén a kapuba...)
Anyuka legújabb agyszüleménye, hogy Tivike RSG, azaz ritmikus sportgimnasztikára járjon a kislányokkal az oviból. Hát ekkor bizony a különórát tartó kisasszony, közölte, hogy ide csak kislányok járnak, talán más sportágat kellene keresniük. Vagy vigye le a Vasasba Tivikét fiú szertornára. Erre anyatigris nem adta föl, nekiszegezte a kérdést Tivikének, még ott az oktató előtt: "Tivike, téged zavarna, hogy a lányok között fejleszthetnéd testi erőnlétedet?" Tivike persze nem mondott nemet, szerintem nem is mer. Amíg anyja nem jelenik meg az oviban, Tivike önfeledten rohangál a többi fiú-val/után, próbálja felvenni a ritmust, és a gyerekek kedvelik is őt. De amint megjön anyuci, egyből szalad oda, és heti 5 napból átlag 3-at hazafelé az oviból panaszkodással , sírással tölt. Hogy ott milyen , rossz, hogy ott senki nem szereti őt, hogy ott nem lehet fejlődni (5 éves gyerekről van szó!!!). De mindezt azért, hogy anyukának megfeleljen. Ez az anyuka az egyike a háromból, akik valamennyi szülői értekezleten szapulják az óvó néniket, számon kérik őket, milyen foglalkozásokat tesznek csemetéik szellemi fejlődése érdekében. Mert bizony ők otthon leültették a gyereket, és tesztelték(!!!), nem tud a gyerek kívülről elmondani 5 verset, nem tud összeadni, kivonni egyszámjegyűekkel, na és az angol tudásuk csapnivaló.
Legelső szülőin olyan dühös lettem, hogy felszólaltam az óvónők védelmében (a többi 11 anyuka mélyen hallgatott, és a formára reszelt körmét bámulta), az óvoda nem zseniképző (ez legalábbis nem az), az iskola feladata mindaz, amit ők most felróttak hiányosságokat. A gyerekek menjenek ki az udvarra, tomboljanak, rohangáljanak, és szocializálódjanak, tudjanak bocsánatot kérni, tudjanak köszönni, tudják saját érdekeiket megvédeni, tudjanak osztozkodni, tanuljanak meg együtt, csoportban játszani, tartsák be a szabályokat, legyenek önállóak.
De persze mindehhez szükség van egy olyan családi háttérre, ahol a gyerekek normális példát látnak, ahol a gyerekeket koruknak megfelelően nevelnek.
Hogy Tivadaréknál ez nem biztosított, holt ziher.
Tivike szinte tökéletesen tud alkalmazkodni anyukája elvárásaihoz, csak kéthavonta, három havonta kap sírógörcsöt a kimerültségtől, de a közte eltelt idő alatt, tűri a különórákat.
Tivike a jelenlegi állás szerint nem lesz nagycsoportos, hanem elviszi anyukája nulladikba, mert ott mégis csak igazán foglalkoznak a gyerekkel, nem mint itt az oviban...
Tivikének van egy kishúga, aki 2 éves, még szopik, éjjel is háromszor, "mert hát imádja az anyatejet", és tud nyolcig számolni (biztos az anyatej miatt), és ő már biztos nem jön ebbe a kommersz oviba...
Szóval ez az eset, ami miatt nagyon gondolkodom egy kegyetlen őszinte beszélgetésen...de eléggé hezitálok, állítólag a nagymama és a férj is próbált már beszélni Anyatigrissel, hiába...
