Jövő augusztusban Nápolyba vagyunk hivatalosak egy esküvőre. Már idén nyáron megkaptuk a "save the date" kártyát, és ha csak fejben is, de tervezgetjük az utat. Kicsit bonyolult az egész, mert augusztus utolsó hétvégéjét választották a barátaink (Egy amerikai fiúról és egy angol lányról van szó, akik Angliában élnek, de úgy döntöttek, szép hely az az Amalfi, miért is ne lehetne ott az esküvő. Csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy pont Olaszországból senki nem jön, szóval, mindenkinek repülni kell.), a helyzetet az nehezíti, hogy az azt követő hétvégén újabb esküvőre kellene menni Nashwillbe, Tennessee. Ráadásul azon a héten a Nagyfiam már iskolás lesz, ha nem is az iskolát, de az iskolaelőkészítőt már kezdené.
Szóval, már hetek óta sakkozunk a dátumokkal FérjEmberrel, hogy is, mint is legyen, be tudjuk-e zsúfolni mind a kettőt, vagy egyikről le kell mondani. Múlt hétvégén is belefeledkezve a nagy szervezésbe, Nagyfiam elénk állt és a következőt mondta:
- Nem értem, miért ilyen nehéz a döntés! Apa szereti a nápolyit, anya, te is szereted, hát még én mennyire szeretem. Nápolyiba kell menni, ott mindenhol osztogatják a nápolyit!
-Ó, Bogárkám, az nem úgy van! Nápoly és nápolyi két különböző dolog! Persze Nápolyban is van nápolyi, ha veszel az üzletben.
-Anya, voltál már Nápolyiban (hiába, nem lehet kiverni a fejéből)?
-Nem.
-Nahát, akkor miért vagy olyan biztos abban, hogy nincs ingyen nápolyi Nápolyiban? Akár lehet is! Oda kell menni!
Csak ne lenne ilyen csökönyös! És még csak a nápolyinál tartunk, mi lesz, amikor tinédzser lesz, és mindent jobban tud majd nálam...
