1982 óta imádom az Adriát. Akkor még Jugoszláviának nevezték és sátorral vigéckedtünk az tengerparton, de azóta is, ha csak egy hosszú hétvégére is, elmegyünk majdnem minden évben.
Idén sikerült 6 napra menni (FérjEmber programjába ennyi fért, na és persze a tűrőképességét sem akartam feszegetni, ő nem egy Adria-fan...). Eléggé ad hoc kirándulások ezek, így nem csoda, hgy ezúttal sem tudtunk igazán összeszedetten elindulni. Minden kezdődött azzal, hogy indulásunk előtt 4 nappal bevillant, kislányom magyar útlevel lejárt. Az amerikai útlevel ugyan érvényes még két évet, de okulva a tavalyi szivatásból, nem akartam kötekedni a nagyon okos határőrökkel. (Tavaly a fiam magyar útlevele nem volt érvényes, így automatikusan az amerikait hoztam. Határnál kérték szegény gyerek tartózkodási engedélyét. Közöltem, neki olyan nincs, hisz én magyar vagyok, az anyja vagyok, velem van itthon. De ez nem ilyen egyszerű, legalábbis neki, mármint a határőrnek, és fenyegetőzni kezdett, ha a gyereknek nincs tartózkodási engedélye, akkor kitoloncolják. Kérdeztem, mégis hova? Hát Amerikába! Mégis kihez? Erre már nem tudott válaszolni...Észlény! Na, a lényeg, átengedtek a határon. Visszafelé pedig a kutyát nem érdekelte, milyen útlevéllel utazik a fiam!)
Elkerülve a tavalyi macerát, még aznap elrohantunk a Visegrádi utcába, kislányomnak útlevelet készíteni. Két nap alatt meg is kaptuk!
Elérkezett a nagy nap. Már előző napokban összepakoltam, de nem terveztünk korai indulást. Amíg kicsi voltam, és nem volt autópálya a tengerig, na és nem "suhanós" autóval mentünk, minden nyaralás rémálommal indult, reggel ötkor kelni, és mihamarabb elindulni a nyolc-tíz órás útra, és minden alkalommal fölforrt a horvátoknál a jó öreg Lada hűtővize... Most öt óra alatt le lehet érni a parthoz! Ezért reggel mint egy SzuperAnyu szendicseket készítettem és pogácsát(!) sütöttem!!! Amíg én rohangáltam, mint pók a falon a család többi tagja tv-t nézett, természetesen FérjEmbert is beleértve. Az a bizonyos húr akkor pattant el, amikor félvárról odavetette nekem, hogy az ő cuccait is berámolhatnám a bőröndbe. Ekkor SzuperAnyu pillanatok alatt Sakállá változott. Most szimplán hülyének néz vagy csak cselédnek?! Úgy elkezdtem ordibálni, hogy egyből fölpattant a banda a tv elől. FérjEmber sikeresen behajigálta a ruháit a bőröndbe, gyerekek felhúzták a cipőjüket, és a bejárati ajtóban sorakoztak.
Elindultunk. Érdnél FérjEmber megkérdezte tőlem, hogy az ő(!) útlevelét bepakoltam-e? Mi vagyok én, az anyja?! Újabb feszültség levezető kiabálás. (Útlevél persze megvolt.)
Székesfehérvár magasságában nagyobbik gyerek rázendített, hogy "mikor érünk már oda"? Ignoráltam...Újabb találós kérdés: "Mikor lesznek már alagutak?" (Emlékezett, hogy a horvát határ atlépése után van néhány alagút, amit ő nagyon szeret, "mert olyan izgi".) Ezt már nem tudtam figyelmen kívül hagyni, behasaltam egy órát. Ki is adtam neki a feladatot, hogy nézze az óráját, és egyig ne nyaggasson, mert egykor tuti jönnek az alagutak!
És (magamban baromi büszkén) egy óra előtt öt perccel behajtottunk az első alagútba. Én nagyon vigyorogtam, de erre nagyfiam: "Anya, nem mondtál nekem igazat, még nincs is egy!!!!" Mint akit pofán csaptak, hervadt le a vigyor a képemről. És amikor FérjEmber is a gyerek pártjára állt, és arról kezdett nekem magyarázni, hogy miért teszek felelőtlen kijelentéseket a gyereknek, és miért vezetem félre, teljesen úgy éreztem magam, mint amikor beállsz a zuhanykabinba, megynyitod a csapot, és a víz nem a főcsaptelepből zúdul ki, hanem a zuhanyrózsából...Ennyire szőrszálhasogató nem lehet Apja és Fia...öt nyamvadt perc!
Végül megérkeztünk kedvenc helyemre, a feszültség is lassan feloldódott, és kezdetét vette a nyaralás! Kristálytiszta tenger, gyönyörű idő, gyönyörű szálloda...bunkó horvátok, de ez igazán engem nem zavar.
Egy-két "malőrtől" eltekintve nagyon kellemes hat napot töltöttünk az Adrián. Idén különösen rossz volt hazajönni, ráadásul úgy tűnik az ősz is korán beköszönt hozzánk...
A malőrök:
FérjEmber szerint egy majdnem öt és fél éves és egy majdnem kettő és fél éves gyerek már liftezhet egyedül...szerintem nem. De persze mire ezt megvitathatnánk, már a gyerekeket lifteztette egyedül, NA persze a majdnem kettő és fél éves nem érti, hogy ez veszélyes is lehet, így egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem figyelt, belépett a liftbe egyedül, és pikk-pakk benyomott x gombot. Ajtó bezár, mire én körbenéztem gyerek sehol, csak éktelen nagy zokogást hallottam, de gőzöm nem volt, honnan is jöhet a hang...
Mikor rájöttem, rohantam mint őrült az emeletek között, hogy valamelyik szinten kikaphassam a bepánikolt lányomat a liftből...
Hazafelé, közeledve a határhoz, előkerültek az útlevelek. Ezzel kapcsolatban is még elevenen él bennem a kép a régi családi határátkelésekről. Minden alkalommal, amikor megláttuk a határátkelő épületeit le kellett kapcsolni a rádiót, nem lehetett beszélgetni, az útlevelet csak a szüleim foghatták, és apukám mindig baromi ideges volt. Utólag megtudtam, hogy anno, amikor még minimális valutával szigorúan leellenőrzött személyek léphettek át a nyugati szektorba apu vállalata egynapos osztrák kirándulást szervezett. Apu is ment, vitte Anyut, a buszon még volt 35 kollega, köztük a Daskóczi. Amikor a vámos fellépett a buszba, megkérdezte, hogy tud-e valaki olyan személyről a buszon ülők közül, aki államellenes cselekedetre készül. Ez a féreg jelentkezett, és állította, hogy a szüleim valutát akarnak kicsempészni az országból. Ez a tökkelütött nemcsak a szüleimmel szúrt ki (de nagyon), hanem saját magával is, hisz három órán keresztül, míg teljes motozáson estek át a szüleim, a busz nem mehetett tovább...Hát ez az oka, miért kellett nekünk néma csöndben lenni minden határátkeléskor. Persze FérjEmber más világból jött, (az is tény, hogy nem egy konzervatív fajta), szóval nálunk a gyerekek adják oda az útlevelet, szól a rádió, ha épp olyan nóta van, ami kedves nekünk, bömböl a rádió, és FérjEmber még imitt-amott viccet is megereszt a határőrnek....Én ugyan jeleztem, nem biztos, hogy a gyerekek kezében van a legjobb helyen az útlevél, de ekkor röviden közölte FérjEmber, jobban kéne bíznom a gyerekeimben. Ő tudja, gondoltam...Majd kb. húsz perc múlva, amikor az útlevelekre már rég nem is gondoltam, egy nagyon jellegzetes hang ütötte meg a fülem. Kislányom sikeresen kitépte a kanadai vízumomat az útlevelemből. Bizalom ide vagy oda, FérjEmber úgy ráüvöltött szegényre, hogy oltári hangos zokogásba tört ki...Ezt nálam nem bizalomnak, inkább lustaságnak hívnám...már rég elvehette volna a gyerekektől az útlevelet (én ugyanis vezettem, nem tehettem...)
