Szombat délután kisfiam ovistársának volt a szülinapi bulija. Általában ezeket az alkalmakat (mert sajnos az oviban nagy divat bulit rendezni, és persze hétvégenként) anya-fia délutánná szervezem. Kislányomat rábízom FérjEmberre, és anya-fia elhúz otthonról a buliba. Kisfiam tombol, én pedig a többi anyukával újból és újból kivesézzük, a már csontig rágott témát: ki melyik suliba iratja a csemetéjét, ki mit hallott erről-arról az iskoláról. Ilyenkor vannak nagyon tájékozott anyukák, aki már minimum öt iskolát végiglátogattak, vannak a rutinos anyukák, akiknél van idősebb gyerek is a családban, így ez a téma már nem olyan komplikált, mint ahogyan, mi tájékozatlan (lusta) szülők gondoljuk. A lényeg, ez alkalommal is három órán át kielemeztük az iskolákat, majd a buli végeztével hazamentünk.
Nagy durranásra nem számítottam, tisztában vagyok azzal, hogy FérjeEmber nem az a típus, aki hercegnek vagy boszorkánynak öltözne be, hogy kislányát szórakoztassa, és a gyurma sem fog előkerülni a szekrény tetejéről, na de azért arra sem gondoltam, hogy a két és féléves gyereket, ráadásul kislányt leülteti a tévé elé, és apával meccset néznek. (Annak ellenére, hogy este haverokkal hivatalos meccsnézést szerveztek a Legends Sport Barba.)
Meresztgettem a szemeimet, hátha nem jól látom-értem a szitut, sőt, rá is kérdeztem: "Ti mit csináltok?!" A válasz rövid és tömör: "Game day! Football season!"
Szezon ide, szezon oda, kiakadtam, egész héten nincs itthon FérjEmber, hétvégén, amikor kicsit foglalkozhatna a gyerekekkel meccset néz...Amikor ezt a szemére vetettem, csak annyit közölt, hogy miért kell nekem minden szezon elején elmagyaráznia, immár kilenc éve, hogy szeptembertől football season van. Én meg azt nem értem, miért kell minden alkalommal, amikor éppen valamelyik aktuális szezon elkezdődik (mert persze szezonokból több van, mint évszakokból, és amikor netán nincs semmi szezon, akkor tuti van olimpia vagy foci eb/vb) figyelmeztetnem, hogy már nem agglegény, és néha-néha, amikor végre együtt van a család jó lenne elmenni sétálni, vagy csak ülni és beszélgetni, lenne miről. Na, erre jön a jól ismert válasz, ha van valami, mondjam...ő hallgat engem, és mellékesen nézi a tévét.
És ezek után az egész egy nagy meddő vita, sőt még vitának sem nevezhetném, csupán részemről egy monológ, és tuti, még a hangom sem jut el hozzá. Üveges tekintettel bámul a tévére.
