Van egy oszlop a lakásunkban, egy tartóoszlop, ami bárcsak ne létezne!
Tegnap este SZuperAnyu szerettem volna lenni, ezért amikor kisfiam oviból hazaérve azért könyörgött, hogy nézhesse kicsit a TV-t, támadt egy jobb ötletem. Bújócskázzunk. Mivel napok óta esett az eső, és szegénykém nem tudott kint lenni a kertben, és tombolni, eléggé föl volt pörögve. Először elbújt ő, majd én, majd újból ő következett volna, amikor az étkezőből nekiiramodva be akart száguldozni a nappaliba. Sajnos útközben összetalálkozott kistestvérével, meglökte, húga pedig lefejelte az oszlop talapzatának a szélét. Egyből éreztem, hogy nagy a baj. Fölkaptam, és láttam, bizony tényleg nagy baj van. Ömlött a fejéből a vér. A homloka közepén egy hatalmas mély, kb. 2-3 cm-es lyuk keletkezett. Üvöltött ő, üvöltött a bátyja, és engem is elkapott a pánik. A vér csak ömlött végig kicsi tündérarcán. Én pedig rohantam vele a fürdőbe, de hiába törölgettem a vért, nem volt vége. Ekkor rányomtam egy törölközőt, és mint egy őrült kerestem a telefonomat, hogy segítséget hívjak. A háttérből hallottam, hogy a kisfiam rettenetesen zokog és kiabálja, hogy ő a hibás, de nem akarta, véletlen volt.
Szerencsére elértem a szomszédunkat, aki már korábban is bizonyított (akkor is közvetve az oszlop okozott majdnem katasztrófát!). Rohant föl a szomszéd, és amíg kiálltam a garázsból az autóval, addig tartotta a kislányomat. Rátettünk a sebére egy csodaragasztót, ami összehúzta a sebet, és már így száguldoztam a János kórház sürgősségi osztályára. Hátul ült a zokogó kislányom és a kisfiam, aki a sokktól nem tudta abbahagyni a beszédet. Csak mondta és mondta és mondta, mint aki nincs magánál. Leértünk a kórházhoz, ahol fizetni kell a behajtásért, le is fékeztem a kapunál, de amikor az őr benézett az autóba és meglátta kislányomat, akinek még mindig ömlött a vére, végig az arcán, egyből mondta, hogy csak hajtsak gyorsan a 19-es épülethez. De hol a fenében van az??? Mentem a megérzésem után, majd leálltam, kikaptam a kislányomat és rohantam vele egy épület felé, az épület előtt állt egy férfi, aki meglátva minket, elkezdett kiabálni: "Gyorsan, gyorsan, ide, ide, siessen!" Visszagondolva, mint egy családtragédiás hollywoodi filmben. És persze ott volt a sürgősségi ellátás. A váróban jó sokan voltak, unottan ücsörögtek, nem is értettem, mi a fenét keresnek itt ezek az emberek, semmi vér, semmi jajgatás, mint a Grace klinikában, de legalábbis az OBSI-ban (Országos Baleseti Intézet, ahova február 1-jén száguldoztam a férjemmel. Ott volt férfi aki a hüvelykujját külön becsomagolva hozta, mert körfűrésszel levágta, volt vérben úszó nő, férfi aki leesett a hordágyról stb.) De szerencsére ezek az emberek a Jánosban tisztában lehettek, hogy akkor és ott szerencsésebbek, mint a kislányom, mert amikor kinyílt a rendelő ajtaja, és megkérdezték, ki a következő, mindenki egy emberként nézett ránk, és már rohanhattam is be. A seb valóban nagyon mély, ezt az orvos is megállapította, de lát esélyt a tökéletes, hegmentes gyógyulásra. Szerencsére eszméletvesztés, hányás nem volt, így a sebkötözés után hazamehettünk, 2 nap múlva vissza kellett menni kötözésre. És még mindig van kötésünk, amit kedden fognak lecserélni, nagyon izgulok, mit fogok látni, amikor leveszik a kötést.
Az eset óta, akik ismerték az oszlophoz fűződő korábbi rémtörténetünket, különböző javaslattal álltak elő, mit kéne tennünk testi épségünk megőrzéséért.
A legeredetibb kisfiam volt, ő azt javasolta, ha otthon vagyunk, hordjunk bukósisakot.
Remélem, nem lesz rá szükség!!!
