Tegnap reggel fél6-kor (!) elindultam szokásos üzleti utamra. Tatán megálltam tankolni, és amikor fizetni akartam, döbbentem rá, hogy elméletileg nem létezem! Nincs meg a pénztárcám, amiben benne tartom a személyi igazolványomat, a jogosítványomat, családtagjaim és a saját TAJ kártyámat, az összes családtag lakcímkártyáját, a bankkártyámat, az ilyen-olyan törzskártyáimat, belépőkártyákat és a vállalkozói igazolványomat. Szóval, valóban elméletileg az életemet/életünket.
Egy dolgot nem tartok a pénztárcámban, pénzt...tudom, nem logikus első hallásra, de azért ennek is van előnye, mint például tegnap, amikor nem kellett James Bondot játszanom, és láthatatlanul eltűnnöm a telitankolt autóval.
Időre kellett mennem egy helyre, 250 km-re Budapestről, nem tudtam visszafordulni, hazamenni és felkutatni a lakást, hátha szerencsém van, és otthon megtalálom a tárcám. Helyette riadóztattam a családot reggel 6-kor, és kiadtam a feladatot, minél előbb keressék meg a pénztárcámat, mielőtt nyitnak a bankok, és valaki a személyigazolványommal besétál és megszabadít a pénzemtől.
Persze nem került elő, hiába adtam az ötleteket, hol nézzék, hol keressék, sehol nem lelték. Felhívtam az üzletet, ahol még előző este vásároltam, hátha ott hagytam, nem találtak semmit.
Szívem mélyén tudtam, hogy nem hagyhattam el, ennyire béna nem vagyok! És nem csak a pénztárcáról, irataimról volt itt szó. A mi családunkban FérjEmber, aki évente minimum egy dolgot elhagy, telefon (4 darab), Blackberry (2 darab), TAJ kártya stb. És én minden egyes alkalommal, amikor elhagyott valamit, jól letoltam, hogy lehet ennyire béna. Tudtam, ha most nem találom meg a pénztárcámat, egy életre be kell fognom a számat, kiderül, én is emberből vagyok, ez baromira zavart.
Eddig életem során egyszer veszítettem el valamit. Hét évesen csúszkáltunk télen a dombról le, egyikünk guggolt, másik a guggoló mögött a guggoló válát fogva kapaszkodott. Előtte pár hónappal kaptam anyukámtól egy arany fölbevalót, egy kis gömb, nem tetszett, de hordtam, mert anyu szerint jól állt, és végre mindenkinek egyértelmű lesz, hogy nem fiú vagyok, hanem lány, és ezentúl soha nem fogok sírva rohanni hozzá, hogy a bácsi azt kérdezte tőlem: "kisfiú, hol az anyukád?". Ugyanis anyukám valahol hallotta azt a nagyon okos dolgot, hogy a kisgyerekeknek jó rövidre kell vágni a haját, és akkor be fog sűrűsödni, na nekem mindig tök rövid hajam volt, és ritka. Így is maradt! Ennyit az okos praktikákról!
Szóval akkor télen én éppen guggoltam, mögöttem Kovács Antika kapaszkodott a vállamba (utólag nem is értem, miért nem fordítva volt...) és csúsztunk le a dombon. A domb végén borulás, Antika pedig kitépte a fülbevalót a fülemből. (Ha alaposabban elemezzük a dolgokat, ez nem is számít elvesztésnek, sokkal inkább könnyű testi sértés...lehet jogi útra kellene terelnem a dolgot, annyi idő után még mindig felzaklatnak az események, ha eszembe jut :))Szóval Antika kitépte a fülbevalót, és hiába kerestük, reménytelen volt megtalálni, főleg azért is, mert a sok hülye barom tovább folytatta a csúszkálást, újabb és újabb hóréteget nyomva a pálya szélére. Emlékszem, ott volt Varga Jani is a lakótelep (manapság divatosan lakópark) réme is. Attól féltem, ha netán ő találja meg a fülbevalómat, nem fogja visszaadni, de tudtommal senki nem találta meg...
Visszatérve a tegnapra, kártyámat, a legfontosabbat, letiltattam (pontom 10.000 Ft-ba került...), és már törtem a fejem, hogyan tudom a leghamarabb és a legrövidebb úton beszerezni a hiányzó irataimat.
De az élet mégsem olyan bonyolult, ahogy mi azt gondoljuk, és mégis csak valami félisten szerűség (de talán hitelesebb, ha házisárkányt írok) lehetek szűk családom körében, mert a pénztárcám bizony ott figyelt a lakásban, várta, hazaérjek a hosszú útról, és kb. másfél perc múlva, miután beléptem az ajtón, már a kezemben tartottam! Kicsit most kénytelen vagyok visszafogni magam FérjEmber előtt, mert hát mégis csak tizenhárom órán keresztül úgy gondoltuk, elhagytam a tárcám...
