Ma délután tartották kisfiam ovis csoportjának az évzáró ünnepségét, és -mivel vegyes korcsoportba jár- a négy ballagó nagyovis búcsúztatóját.
Már hetek óta készülnek,amiről naprakész információm volt, hisz majdnem minden este „csepegtetett” nekünk belőle a mi okos nagyfiúnk. De még így is volt olyan vers, amivel meg tudott lepni az évzárón. Mivel ez már a második évzáró ünnepség, ahol mint anyuka veszek részt, gondoltam, könnyek nélkül megúszom. Hát nem így történt.
Addig nem is volt semmi baj, míg egymást követve csendültek föl a már ismert, otthon jópárszor elszavalt versek, énekek.
Izzott a galagonya, volt „Plafonten: Tücsök és a hangya” (igen-igen, kisfiam következetesen Plafontennek hívja a híres Fabulást) néhány angol versecske. A műsor kicsit hosszúnak tűnt, figyelmem már nemcsak a gyerekekre koncentrálódott, hanem észrevettem a körítést is. És szomorúan állapítottam, meg, magánovi ide- horror tandíj oda, ülünk mi, szülők egy jóméretű tornatermben, a pici tornapadokon és zsámolyokon, és ámulattal nézzünk a tikkasztó melegben, a levegőtlen teremben szemünk fényét. Hát azt hiszem, valami hasonlót élhetett át Anyukám 30 évvel ezelőtt amikor az én évzáró ünnepségem zajlott, csak éppen ő nem fizetett annyit mint mi. Tiszta retro volt a helyszín. Nem értem, miért nem lehetett a kissrácok mögé valami színes drapériát aggatni a falra. Ikeában már 1000 Ft/m-ért vidám anyagokat lehet kapni, még be is vállaltam volna néhány méter beszegését.
De még ennél is olcsóbb lett volna a díszítés, ha beszélnek az óvoda egyik helyiségét bérlő fiatal festőművésszel, aki, ha jó üzletpolitikával bír, tuti adott volna kölcsön néhány festményt az esemény idejére. Mégis csak intelligens, kultúrára nyitott emberek csoportja volt összezárva 40 percig egy teremben, aminek volt három „szűz” fala, na jó néhány hulla-hopp karikát leszámítva.
Szóval elmerengtem a múlton, és nem értettem a jelen nem létező díszletét. (Fényképezni már nem volt értelme, fiam totál takarásban volt, és a memóriakártya is betelt. Tipikus! De ezen nem aggódtam, mert voltak szülők gondosan felszerelkezve mindenféle kütyüvel, akiktől sikerült másolatot kikunyerálni.)
De egyszer csak a négy ballagó nagyovis a terem közepén állt, az óvónők kis tarisznyát adtak nekik, és a többiek, akik még maradnak, egyenként odamentek, és átölelték egymást. Annyira megható volt, pedig nem is az én fiam ballagott, össze kellett szednem magam, nehogy zokogni kezdjek. Nem mertem senkire nézni, hirtelen kotorászni kezdtem a táskámban, egymás után ötször néztem meg a mobilomat, volt-e hívásom az elmúlt 40 perc alatt. Csak ne kelljen odanéznem, ránézni ezekre a kis szarosokra, akik belépnek az ÉLET előszobájába, akiknek szeptembertől nem az lesz a legfontosabb, hogy ötpercenként szaladjanak az óvó nénihez árulkodni, épp ki kinek a játékát vette el, ki kezdte a verekedést, és ki nem mosott kezet pisilés után. Szeptembertől nem létezik alvás ügyelet, ahova olyan menő járni, szeptembertől nem lesznek a délutáni foci bajnokságok, ahol olyan komoly elszántsággal kergetik a labdát, és gőzük nincs még taktikáról.
Na persze ők ebből még semmit nem fognak föl, anno én is csak azon görcsöltem (mert én olyan görcsölős típus voltam, anyám asszony katonája), hogy az évzáró ünnepség után mikor mehetek már haza. De azóta tudom, nincs a világon jobb dolog, mint az ebéd utáni csendes pihenő, ami csak az oviban legális, később rendkívül diszkréten kell „űzni”, pláne munkahelyen…
