Az elmúlt hétvégén „hivatalosan” is elindítottuk a nyarat. A mi pici családunknál ez azt jelenti, hogy bepakoljuk a strand cuccost és a gyerekeket az autóba, és leszáguldozunk a Balatonhoz.
Lassan már visszatérő vendégeknek számítunk a balatonakarattyai strandon. A strand nevében a mai napig nem vagyok biztos, mert még mindig csak „kábé” tudjuk, hol is kell lekanyarodni a műútról ahhoz a bizonyos strandhoz, amit anno 4 éve teljesen spontán és véletlenül fedeztünk föl. Azt tudjuk, hogy nem a nagystrand, és nem a Lido strand, de nem is szabadstrand. A mi igényünknek tökéletesen megfelel, van vizesblokk, lángosos-hekkes feeling, és elég klassz, ún. EU konform játszótér, nagy fák (szigorúan árnyékban töltjük azt a néhány kellemes órát, amit a balatoni strandolásra szánunk) és rengeteg hely, ugyanis soha nincsen tömegnyomor!!!
Szóval a múlt hetet FérjEmber Bukerestben töltötte, ilyenkor telefonon értekezünk, tervezünk, és már nagyon vártuk haza. A nagy meleg miatt pénteken megbeszéltünk telefonon, hogy hétvégén le kéne menni a Balcsihoz. Nem vettem túl komolyan a tervet, így éjjel, amikor a késő esti géppel megérkezett nem is hoztam szóba a témát. Szombat reggel valamennyien negyed 9-kor ébredtünk, mindannyian egyszerre, ritkán van ilyen… Ránéztem FérjEmberre, feltettem a költői kérdést:
- Menjünk?-
- Hát persze!- jött pillanatok alatt a válasz. Csodák csodájára, egyből tudta, mire gondolok, egy pillanatig átfutott az agyamon, milyen egyszerű lenne az élet, ha mindenre így reagálna…
- Akkor kapjuk össze magunkat!- és azzal a lendülettel ki is pattantam az ágyból.
Ha nem lennének gyerekek, nem is tűnne föl, hogy ez a „kapjuk össze magunkat” kifejezés, kicsomagolva, elemezve a következőt jelenti: FérjEmber tovább lustálkodik az ágyban, míg én összecsomagolok minden olyan fontos eszközt, amire a néhány órás kiruccanás alatt szükség lehet, különös hangsúlyt fektetve FérjEmber úszónadrágjára, éppen aktuális irodalmára, a szigorúan FérjEmber által használt naptejre, törölközőre, plédre ill. egyéb fekvőalkalmatosságra stb. Igazán akkor lennék tökéletes FérjEmber szemében, ha egyszer a jónéhány csomag közül, amit betuszkolok a csomagtartóba előkapnék egy vintage (!) kempingszéket (a maiak állítólag meg sem közelítik a hajdan használtakat, de hogy ezt FérjEmber honnan a fenéből tudja, rejtély).
Mivel vannak gyerekeink, kettő is, nemcsak a fent felsoroltakat kell elvégeznem, de még két gyermek étkeztetését, öltöztetését, több egységnyi szórakoztató csomag összekészítéséről kell gondoskodnom (egy az útra, egy a strandon, egy a vízben, egy a homokozóban, egy hazaútra…). Mikor mindenkit és mindent összecsomagoltam, elkészítettem, végre én is berohanhatok a fürdőszobába és rekordidő alatt összeszedem magam. Nálam nagyobb rekordot már csak a családtagjaim tudnak produkálni a rövid idő alatt feltett „Mikor megyünk már?” kérdések számával. Mikor már épp szakadna az a bizonyos cérna, és lefújnám az egész utat, indulhatunk. Ekkor már fél tizenegyet üt az óra.
Mire kiérünk az autópályára, ami tőlünk nincs messzebb, mint nyolc-tíz perc, kisfiam kb. nyolc-tízszer teszi fel a kérdést, „Mikor érünk már oda?” . Szerencsére kislányunk még ennyire tökéletesen nem tud kommunikálni, így ő még nem szekál minket…de ami késik, nem múlik, majd jövőre…
Persze, amikor kint 35 fok hőség van, mindenki meg az anyja kitódul az M7-re, így bizony már sejtjük, hogy dél is lesz, mire odaérünk. Ez beindítja a család valamennyi tagjának az aktív nyáltermelődését, mit is együnk, ha leérünk…
…és bizony még el sem foglaltuk a helyünket a strandon, már megrendeltük a hekket savanyúubival és hasábburgonyával. Ez elég tipikus nálunk, mármint, hogy délben érkezünk, és ebéddel indítunk…
Pár éves lehettem, amikor az anno nagymenő rondazöld Zsigulinkkal lementünk a Velencei-tóhoz, Anya, Apa, Nagymamám, Nagypapám, Bátyám és én. Dög meleg volt, már rettenetesen vártuk, hogy végre megérkezzünk, pláne, hogy hátul négyen utaztunk…Amikor megérkeztünk, Nagypapám, aki nagyon szereti a hasát, egyből felvetette az ötletet, milyen jó lenne enni valamit. Persze, kérése parancs, ettünk, majd miután elfogyasztottuk az ebédünket, jóllakottan közölte:
- Na, ez finom volt! Azt hiszem ideje hazaindulni!
Visszapakoltuk magunkat a kocsiba, és fürdés nélkül haza zötykölődtünk…
Mi is elfogyasztottuk az ebédet, és ugyan haza nem indultunk, de még fürdés előtt feltétlen le kellett ellenőrizni, hol is tart az éppen aktuális VB meccs…de természetesen annyi nem elég FérjEmbernek, mi az állás, kicsit át is kell érezni azt a meccset. Így az ebéd után levezetésképp húsz perc meccsnézés következett. Addig én kislányommal elvonultam a homokozóba.
Olyan kíváncsi lennék, mennyire élveztem gyerekként a homokozót, sajnos, nincs senki, akitől megkérdezhetném. Azt tudom, hogy most baromira utálom, de nemcsak a homokozót, de még ahomokos tengerpartot is. Engem valahogy nem érint meg a homokvár építés, társ homokba temetése és egyéb „nyalánkságok”. Szerencsére, FérjEmberrel ezen a téren jól kiegészítjük egymást, mert ő állítom jobban élvezi, mint bármelyik gyerek. De most én ültem ott a homokban, és próbáltam jópofát vágni az egészhez, egészen addig ment is a dolog, amíg csak ketten voltunk a lányommal. De aztán hamarosan megérkezett egy apuka (szemlátomást hasonszőrű homokgyűlölő, mint én) és a kislánya. Teljesen kiakadtam, amikor észrevettem, hogy a kislány nem lehetett több mint egy-másfél éves csak egy pólót hord, se bugyi, se pelenka. Apuci először a műanyag ülőkés hintába ültette szegénykémet pucér popsival, majd átültette a homokozóba. Nehezen, de megálltam szó nélkül, de igen hamar távoztunk a homokozóból. És végre elérkezett a nap fénypontja! Megmártóztunk a Balatonban! Mindenki nagyon élvezte! Kislányunk kurjongatott-sikongatott, az egész strand tőlük zengett! Kb. húsz perces fürdőzés után kimásztunk, vissza újból a játszótérre, de már FérjEmberrel, én addig igyekeztem újabb rekordot fölállítani, húsz perc alatt elől-hátul lebarnulni, persze most sem sikerült. Húsz perc elteltével pici család visszatért, a család egyik fele, gyerekek, visszakívánkoztak a Balatonba, de apuci pikk-pakk lerendezte a csapatot. Fürdésre nincs több idő, igyekeznünk kell, mert hamarosan kezdődik a következő meccs. Addig haza kell érni!
-Vagy Szívem, szórakoztatod a gyerekeket négytől hatig, és akkor tőlem maradhatunk.
-No way, Jose!!! Pakolunk, és indulunk haza!
Természetesen fél óra alatt ugyan haza nem értünk, de az esti meccset már otthon bambulta végig FérjEmber. Végül is kemény három és fél órát töltöttünk a Balaton mellett, tokkal-vonóval…
