Futás alatt olyan dolgokon agyalok, ami egyébként eszembe se jutna. Most, hogy egy órát futok, bőven van időm törni a fejem bagatell ügyeken.
Ma például a legfontosabb dolog futás alatt az volt, hogy miért nem vagyok/vagyunk képesek objektíven emlékezni. Az egész onnan indult, hogy a héten elautóztam arra a helyre, ahol fiatal koromban futottam. Az én emlékeimben úgy élt az a hely (1 kilométeres futókör), ami baromi hosszú volt, az elején egy elég durva emelkedővel. Le voltam döbbenve, amikor megláttam azt a lankás, emelkedőnek még távolról sem nevezhető halmot, ami lelki szemeim előtt lebegett...És én ettől voltam kiakadva anno...még amikor kajakoztam kéthavonta volt egy állapotfelmérő edzés, amikor mérték, hogy 12 perc alatt (Cooper) hányszor tudunk felfutni a "hegyre" (az a bizonyos emelkedő) és vissza a starthoz. Emlékeimben úgy élt, hogy majd' belehaltunk ebbe a feladatba...
...de hasonló érzések kavarognak bennem, ha arra a lakásra gondolok, amibe születtem. Egy 53 nm-es két szobás lakásról van szó. Akkor (és emlékeimben még most is) nagy tágas, kellemes lakás volt. De ha összehasonlítom a jelenlegi 200nm-es lakásunkkal, el se tudom képzelni, hogyan tudtunk abban négyen élni. Micsoda leleményességre volt szüksége Anyukámnak ahhoz, hogy 53 nm-en éljünk, és tároljuk a dolgainkat. Igazán akkor döbbentem meg, és nem akartam elhinni, milyen kicsi is 53 nm, amikor tavasszal meglátogattunk egy kedves ismerősünket, aki szintén egy hasonló területű lakásban él. Hihetetlenül kicsi! De az én emlékeimben az a lakás nagyobbnak tűnt.
És még mennyi ilyen emlékem van, amin mostani fejjel visszagondolva, felidézve csak mosolygok, ez volt olyan nagy durranás, fontos akkor?
