Mától másképp...menni fog?

Már novemberben tervezgettem egy álom hetet a fagyos télben valami meleg helyre.

6 éves koromtól minden télen síelni jártunk, 25 éves voltam, amikor lezárult ez a korszak. És azóta sem hiányzik. Jó, jó a pályán lesiklani, de az a sok macera, amivel jár. A fagyoskodás, a síliftnél sorban állás csetlő botló síbakancsban….

Szívem mélyén örültem, hogy FérjEmber nem síelős családból származik, így őt ez a téli sport egy kicsit sem mozgatta meg, ő amolyan kényelmes típus, baseball pályán ácsorogni 3-4 órát, az már neki való. Így aztán 10 éve egyszer keveredtünk sípálya közelébe, akkor is augusztus volt, Kitzbühelben, de hó nem volt.

Viszont így sikerült rátalálnom az igazi téli kikapcsolódásra, „télből a nyárba feelingre”. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobb érzés bikiniben a tengerparton, mint síbakancsban a mínuszokban!

Idén télre is tervezgettem álmaim útját. Még törtem is a fejemet, melyik lenne jobb Teneriffe vagy Dubai. Repjegy árak, szállodákról vélemények olvasásával teltek heteim. Mire FérjEmber pikk-pakk lerendezte a témát. Nincs szabad hete, amikor ő ráér, neki dolgozni kell, ő nem tud egy hétre elszakadni  a munkájától. Fölfogtam, muszáj volt.

Aztán jött március 15-i hétvége, négy nap, egyben, legalább ezt a lehetőséget ragadjuk meg, és menjünk el valahova kikapcsolódni. Újból szállodák böngészése, döbbenet a bazi magas áraktól. Hosszas mérlegelés, kell ez nekem? Tömegnyomor, tipikus magyar szállodai szobák, kicsi hüvelygomba a szállodai medencéktől, ahol képtelenek betartani az alap higiéniás  előírásokat a vendégek.

A hónapok óta tartó szervezés végül két napos bükfürdői tartózkodásban csúcsosodott ki. Elmentünk a Birdland Resortba.

Többet vártam tőle. Tény, tömegnyomor nem volt, fertőzést sem szedtünk össze, gyerekek nagyon élvezték, de én nem kapcsolódtam ki.

Majd talán a nyári szabadság alatt.

Nálunk a január-február szinte minden évben hoz valami vírust.

Kisfiam még nem volt egy éves, amikor elterveztük, hogy elutazunk Londonba hosszú hétvégére FérjEmber, Apukám, kisfiam és én. Indulás előtt két nappal kisfiam belázasodott. Nem vagyunk szívbajosak, és betegségnék pánikolni sem szoktunk, de akkor, abban a szituációban igazán betegségtagadó voltam. Szó sem lehetett arról, hogy otthon maradjunk. Annyira vágytam már egy kis környezetváltásra, összepakoltunk, és útnak indultunk.
Persze nem volt felhőtlen a kirándulás, mert rotációs rendszerben, valaki mindig a hotelban volt a pici babával.

Az azt követő évben is benyaltunk valami vírust, de az annyira nem volt emlékezetes, majd jött 2008, bátyám esküvője januárban, hát persze, hogy megint betegek lettünk!

2009-ben már nemcsak a januári vírust szedtük össze, de februárban az oviból hazahoztunk egy hasmenéses nyavalyát. Azzal aztán rendesen szívtunk! A mi gyerekorvosunk volt annyira körültekintő, hogy a székletmintát elküldte bevizsgáltatni, így az ANTSZ 4 hét kényszerpihenőre küldött bennünket. Ez akkor, amikor a harmadik nap után a gyereknek kutya baja, és az oviért havi 110.000 Ft-ot fizetünk, eléggé frusztráló. Pláne, hogy az oviban mindenki átesett a betegségen, és max. 4 napig voltak otthon. CSakhogy azoknál a gyerekeknél az orvos nem vizsgáltatott be semmit.

Idén is leterítette a fiamat, igaz nagyon enyhe formában egy hasmenéses vírus. Igazán nem is lehetett eldönteni, most csakugyan beteg, vagy ssak valami rosszat evett. Végül 3 napot maradtunk itthon. De annyi bacilust hazahozott, hogy a húga is megbetegedjen. Mindkét gyermeknél lázzal is járt a betegség. Ezt utálom a legjobban! Miért mindig késő délutánra lázasodnak be a gyerekek??? Ez tuti garancia, hogy éjjel újabb lázmérés legyen, és nem ritka, hogy éjjel 3kor kell nekiállni lázat csillapítani. Na és persze, ilyenkor a legmagasabb.

Mire kislányom is meggyógyult, és örülhettem, hogy idei betegség letudva, engem terített le egy rota szerű vírus. Rég voltam ennyire beteg! Négy napig feküdtem az ágyban,felkelés gondolatától is rosszul voltam. 

Aztán épp hogy megygógyultam, fiam belázasodott, vírusos torokgyulladás, magas láz...

Már nagyon várom a tavaszt!

Halványan, de még emlékszem, amikor a kisfiam első foga kibújt. Bevallom, ugyanerre az eseményre a kislányomnál már emlékfoszlányokkal sem rendelkezem. Hát az első gyerek mégis csak első gyerek...

És február 3-án újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Kiesett kisfiam első tejfoga!
Már napok óta mozgott, aztán egyik nap az oviban már fog nélkül fogadott. Kirántották, mert már nagyon zavarta. Papír zsebkendőbe gondosan becsomagolta, mert, majd este jön Fogtündér és üzletet köt vele.

Sajnos nem voltam kellőképpen felkészülve egy "Fogtündéres-sztorira". Az én gyerekkoromban nem volt se tündér, se ajándék a kiesett fogért. De FérjEmber más világból jött, ott ennek nagy múltja van, annyira nagy, hogy még a "Fogpárnáját" is magával hozta Amerikából 11 éve, mert hát egyszer biztos jó lesz, ha nem is neki, majd  a gyerekének. És most elérkezett a nagy esemény, a kincses dobozból előkerült a párna. Átadta fiának, ünnepélyes keretek között, hosszas kísérőszöveggel. "Anno az én időmben...".
Igen ám, de FérjEmber és én nem tudtunk megegyezni, mit hozzon a Fogtündér. Ő "money"-t hajtogatott én ajándékot. Jól nézünk ki, még nincs hat éves, de már most szoktassuk hozzá a pénzhez?! És mit kezd vele?! "Gyűjtse!" Jött a válasz.

Végül maradt az ajándék ötlet, ezért FérjEmber újabb mesét adott be Fogtündérről, aki nagyon elfoglalt, ezért várjunk egy éjszakát, és majd csak másnap tegye a fogát a párnája alá.
De én eközben megoldottam az ajándékot, így Fogtündér akár már aznap este jöhetett volna. A lényeg, szokás szerint megint túl lett szervezve minden, és elbeszéltünk egymás mellett...

Végül Fogtündér egy nap késéssel jött, hozott ajándékot, amiért Fiam nem annyira repdesett. "Anya, biztos a következő fogért klasszabb ajándékot fog hozni a Tündér, ugye?"

FérjEmber meresztgette a szemét, újabb kiesett fog, újabb ajándék? "Hány tejfoga is van ennek a gyereknek???"
 

A fiam lassan hat éves a kislányom pedig már majdnem három, és még mindig meg tudok lepődni mennyire másképp értelmezik ők a hallottakat, mint mi, felnőttek.

A héten két eset is történt a kisfiammal.

Első:
Sokszor vérzik az orra, amire az egyetlen magyarázat, hogy könnyen megpattan egy hajszálér az orrában. Különösebb problémát nem okoz, és egy-két percen belül eláll. Pénteken délelőtt immár sokadszorra újból vérezni kezdett, amit a vezető óvónő is tapasztalt. Amikor mentem délután érte, szóltak, hogy vérzett a fiam orra, és lenne egy javaslatuk, hogyan is lehetne könnyen elállítani. A száraz levegő miatt a nyálkahártya kiszárad és emiatt ered el az orra vére, ezért egy "borsónyi" (ezen van a hangsúly) orrkrémet nyomjak a fiam orrába, majd az segít a problémánkon.

Este lefekvéskor szólt a fiam, hogy akkor jó lenne, ha a borsószemeket beledugnám az orrába, nehogy éjjel vérezzen az orra. Nem értettem, miről beszél...Jópár perc telt el, mire leesett, hogy ő a borsónyi krémet rövidítette le a borsószemekre. Még szerencse, hogy nem elég önálló, hogy bedugdossa a szemeket az orrába...

Második:
Szombat reggeli komótos falatozásunk alatt fiam kérdi tőlem, tudtam-e, hogy a megszáradt ragasztót meg lehet enni. "Jaj, ne, mi jön még..."futott át az agyamon, már megint mit hallott félre. Hát kiderült, ezt nem ő, hanem az ovis barátja, Bálint vagy félrehallotta, vagy csak a szülők próbálkoztak gyereknyelven magyarázni, hogyan is ragad össze két pilóta tallér...
És akkor csodálkozunk, miért Technocol Rapidoznak a gyerekeink?!

Harmadik:
A harmadik eset a kislányomhoz kapcsolódik. Szinte még meg sem született, Anyós-Pajtás már fülbevalót villantott. Egy kislánynak nem lehet elég korán kilyukasztani a fülét!!! (És teleaggatni ízléstelenebbnél ízléstelenebb fülbevalókkal.) Hiába jön ritkán Nagymama, minden alkalommal megjegyzi, a lány füle még mindig lyukatlan, hol a fülbevaló???
Legutóbbi látogatását követően a lányom a maga módján megoldotta a problémát. Elszakadt egy apró gyöngyökből fűzött karkötő. Az egyik ilyen apró gyöngyöt a lányom fogta és a fülébe nyomta, bele a fülkagylóba. Boldogan jött mutatni, már neki is van "fülbevalója". Próbáltam pánik nélkül, higgadtan megoldást találni, hogyan is bányásszam ki a mini gyöngyöt a füléből, vagy jobb, ha egyből viszem a dokihoz?!
Szerencsére picike husis ujjával nem tudta mélyre nyomni, így egy tűvel ki tudtam halászni. Majd következett a magyarázat, mi is az a fülbevaló, hova is kell dugni...de azóta sem lyukasztottuk ki a fülét...

Mi lesz itt még?!
Ha arra gondolok, hogy a testvérem hat éves korában gombostűt nyelt le, vagy anno a szomszédban lakó Karcsika a fütyijébe egy drótot dugott, hozzájuk képest mi még elég jól állunk!
 

Eddig nem érdekelt más mosakodási szokása, egészen addig, amíg egyik barátnőm arról számolt be, hogy az általam is ismert családban a gyerekek heti 2x fürödnek. Nem tagadom, meglepődtem, nagyon meglepődtem. A szülőkről nincs infóm, mennyiszer tisztálkodnak, de azt tudom, hogy a férj egy nagy ügyvédi irodában partner, asszonyka otthon neveli a csemetéket.

Azóta többször elgondolkodtam, főleg zuhanyozás alatt, mi is a jó, mi is a helyes.

Mi, FérjEmber és én reggel, este zuhanyozunk, gyerekek este kádban áztatják magukat, és nagyon élvezik, külön program. Ha havi 1x időhiány miatt zuhanyozniuk kell, zokognak az elejétől a végéig.
A bőrömön érzem, hogy eléggé szárítja a napi két zuhanyozás, de nem tudok lemondani róla!
Ha belegondolok, hogy nem hogy kétszer de egyszer sem fürödhetnék naponta, ki se mennék a lakásból!

Az említett családban a legidősebb gyermek már iskolás, de a testvére is már közösségbe jár. Szóval van ott testmozgás, érintkezés másokkal, és a természettel.
A legkisebbet a konyhai mosogatóban fürdeti heti 2x. Minek neki műanyag kiskád?! (Megjegyzem: 1500 Ft-ért már kapható.)

Mi lehet az oka? Tud valamit az asszonyka, amiről én még nem hallottam, valami NASA kísérlet a bőrkopásról, vagy csak "térjünk vissza dédanyáink szokásaihoz" tevékenységet űznek?  Vagy csak egyszerűen spórolnak???

Van a Kossuth rádión minden hétköznap a Déli Krónika előtt egy műsor, ami csak a gyerekekről szól. A különböző betegségektől kezdve a gyermeknevelésen át a játékokig mindent érintenek a műsorban. Jó műsor, szeretem.
De rájöttem, miért is tetszik nekem ez a műsor. Minden alkalommal hellyel-közzel megerősít az általam alkalmazott nevelési módszerekben...egészen a legutóbbi adásig, amikor is, a téma a különóra volt.

A mi ovinkban (magánóvoda) van egy alapdíj, ami tartalmazza a napi 4x étkezést a logopédiai foglalkozást, utolsó évben az iskola előkészítőt és a különböző ovi által szervezett programokat (bábelőadás, gyereknapkor, ugrálóvár, gyerekkoncert,stb.). De vannak szabadon választott programok is: foci, balett, RSG, úszás, karate, síelés, koordinációs mozgásfejlesztés, modern tánc stb. Ezekért természetesen fizetni kell.

Én anno gyerekkoromban kajakoztam. Amit nem hagyhattam abba,csak mert utálatos volt az edzőm. Anyukám állandóan a kitartásról papolt. Az ember hajlamos azt továbbvinni felnőttként, amit gyerekként látott szüleitől. Ezért, amikor elkezdtük az ovit Kisfiamat beirtattam fociedzésre. Aztán pár hónap elteltével már váltani szeretett volna, csak mert az éppen aktuális haver is karatera, úszásra, síelésre stb.re jár. Na, ekkor előjöttek az emlékek: KITARTÁS, jellemnevelés, nem adom föl csak mert nem tetszik az edző szeme színe, lába hossza, ruházata. Nyomós indok kell, hogy váltsunk!
Próbáltam én magyarázni a Bogárkámnak, lelki prédikáció, "bezzeg az én időmben" stb. Ha nem is értette, azt fölfogta, ő nem megy úszni, síelni, karatera, ő továbbra is focizni fog.

És én biztos voltam benne, hogy jól csinálom, jót teszek vele. Kitartásra nevelem a gyermekem. És akkor jött az a bizonyos gyereknevelős műsor, ahol hosszasan magyarázták a hozzáértők, hogy a gyerek kisiskolás koráig amit csak szeretne, próbáljon ki, sőt a szülő kínáljon föl minél több különóra lehetőséget, hogy lehetősége legyen eldöntenie, mármint a gyereknek, mivel is szeretne hosszú távon foglalkozni.

Talán egyet is tudnék ezzel érteni, ha ezek a különórák valóban az adott foglalkozásról szólnának, és valóban aszerint választana a gyermek, hogy tetszik-e neki az a bizonyos sportág, művészeti tevékenység. De amíg a pedagógusok, edzők különböző trükköket vezetnek be, hogy minél több gyerek vegyen részt az adott órán, erről nem beszélhetünk.

Konkrét eset. Ovinkban a karate edzés rendkívül népszerű, ezért az edző a legkülönbözőbb, és legagresszívebb módszereket is beveti. Év elején állítólag nem állt még rendelkezésére a karate különórára beíratott gyerekek listája, ezért bejelentette, hogy az összes gyermek átmehet a tornaterembe és részt vehet az órán. Délután, amikor mentem a Fiamért, boldogan újságolta, milyen jó is volt a karate edzés, és ő mindenképp szeretne járni. Mi már FérjEmberrel korábban megbeszéltük, gyermek továbbra is focira fog járni (heti 2x) és teniszre (heti1x), ezenkívül van a heti 2 logopédiai foglalkozás, a heti 2 iskola előkészítő. Ennyi bőven elég neki, a fennmaradó időben játsszon, most ez a dolga, ha vége az óvódának úgysem lesz lehetősége ennyit játszani.

Hazaérve FérjEmbernek is áradozott a karate edzésről, ilyen jó volt, olyan jó volt. Mikor megkértük, mondja el, mi volt a legjobb benne, kiderült, az edzés végén mindenki kapott cukorkát, és minden edzés végén kapnak cukorkát, ez a legjobb! Sport foglalkozás végén cukorka?! Ennek a nőnek elment az esze, vagy csak nagyon tudatosan marketingol! Adott volna matricát, pecsétet, csillagot, de cukorkát?!

A  koordináció mozgásfejlesztő óra végén zizit kapnak, az sem tetszett...de hallottam ennél durvábbat is! Néptánc óra végén kockacukor, nem csoda, hogy túljelentkezés van a foglalkozásra...

A cukorkát szóvá tettem az óvodavezetőnél, és nyomatékosan felhívtam a figyelmét, mi nem akarunk karatera járni! Ennek ellenére, még kétszer vitte el a fiamat (is) az edző.

Most légy okos Domonkos! Adjak lehetőséget minél több különóra kipróbálására, és bízam a gyerekemre, mit választ? Ez akkor működne, ha nem ilyen és hasonló módszerekkel csábítanák el a gyerekeket. Szerintem egy 3-6 éves gyereknek igenis segíteni kell, nem lehet rábízni a döntést!

 

Az idei karácsony volt az első, amikor mindkét gyermekem tisztában volt a nagy esemény fontosságával. Igaz, hogy az egészséges "hergelés" már november tájékán elkezdődött, amikor nekiálltak rajzolni, mit is szeretnének Jézuskától (kislányom Hézustól).

Mire Mikulás december elején megérkezett, a november elején beszerzett Karácsonyi Butler's CD-t kívülről hanta-bantálták, sőt Szenteste, amikor az amerikai Nagyszülőket telefonon felhívtuk, hogy Merry, happy Xmast kívánjunk egyenként, jól érthetően a telefonba, kisfiam rá is kezdte a nótázást "Santa Claus is coming to town" amit még tavaly kicsit ferdített szöveggel énekelt ugyan (Santa C. is coming to times), de édes volt. Szóval egyik karácsonyi dal követte a másikat, amikor az amerikai Nagypapa kérte az unokáját, énekeljen valami magyar nótát is, kisfiam csődöt mondott. Rossz pont...

De ne szaladjunk így előre az eseményekkel.

December 24-én már kellőképpen fel voltak spannolva a gyerekek, de elég jól tűrték a várakozást. Délután 4 órára mindenki felöltötte ünneplő ruháját, igaz kicsi fiam, mivel nő mint a gomba, farmert húzott ing-nyakkendővel. FérjEmber kiakadt..."Hol a gyerek öltönye?" támadt rám. "Ahol hagytad." vágtam rá. Nagy szemeket meresztett, még nem esett le neki...ha nem vett neki öltönyt az elmúlt pár hónapban, akkor ne csodálkozzon , ha a gyerek farmert hord. FérjEmber úgy gondolta, hogy a három éve vásárolt öltönyt  még a ballagásán is hordani fogja a fiúnk. Nagy nehezen megbarátkozott a farmer gondolatával, "Majd kiretusáljuk a karácsonyi képeken..." ezzel nyugtatta magát. 
Kislányával nem volt gond, ő már aznap háromszor átöltözött...

Délután négy órától a gyerekek a lépcsősor legtetején ültek és leskelődtek lefelé a nappaliba, ahol már két hete feldíszítve állt a karácsonyfa, várva,hogy Jézuska alátegye az ajándékokat. FérjEmberrel mi már tudtuk, ide jól megtervezett hadművelet kell, különben le fogunk bukni a gyerekek előtt, amikor az ajándékokat becsúsztatjuk a fa alá. Persze a haditerv megalkotása sem volt zökkenőmentes, egy kis szurkát kaptam, "Miért nem viszi el Apukád a gyerekeket sétálni, amíg mi bekészítjük az ajándékokat?" Ennek több oka is van: Apu 50 km-re lakik tőlünk, és a Szentestét nem velünk töltötte az idén...Persze ebbe belekötött, "Miért nem velünk tölti, talán van fontosabb családja?!" Szívem szerint beolvastam volna FérjEmbernek, hogy ilyen kötekedő alakkal, akinek az egója a berlini falnál is nagyobb, senki nem akar karácsonyozni...De tudtam, hiába mondok bármit is, pontosan az egója az, ami gátolja, hogy fölfogja az egészet!

Az elterelő hadművelet a következő volt: Várunk, várunk Jézuskára, aki ugyebár nem jön, és ekkor spontán fölvetem, elmegyek körbenézek az utcán, hátha találkozom vele, és persze, ha valakinek van kedve csatlakozni, jöhet. Bogárkáim már rohantak is cipőt, kabátot húzni. FérjEmber is összekapta magát, és már kint is voltak az utcán. És mivel mindig én vagyok az utolsó, aki miután az összes 2+1 gyereket felöltözteti, sapka+sál+kesztyűt előkeresi, most sem volt gyanús, anya miért csak 10 perccel később csatlakozik. Tettünk egy gyors kört az utcában, majd hazamentünk. Beálltunk a garázsba, és mikor közeledtünk a bejárati ajtóhoz FérjEmber közölte, bármennyire is szeretnénk berohanni a nappaliba, mindenki leveszi a cipőjét, kabátját, megvárjuk egymást, és csak együtt lépünk a nappaliba. Így is lett, és persze Jézuska is megjött (teraszajtót nyitva hagytam résnyire,gyerekek tiszta extázisban voltam, hogy éppen csak, hogy Jézuska elment, és nem találkoztunk vele). A gyerekek rohantak a fához, és már bontották is volna az ajándékokat, amikor FérjEmber kiáltott egy nagyot "STOP!" először fényképezkedés a fa mellett, a becsomagolt ajándékokkal...Na, hát nem szeretném ecsetelni, milyen is az, amikor egy 5ésfél, és egy 2ésfél éves gyermeket arra kényszerítesz, hogy a rengeteg becsomagolt ajándék fölött ilyen-olyan pózban fényképezkedjen. Ha nem az én FérjEmberem lenne, biztos azt mondanám, hogy egy szadista... Nagyon sajnáltam a két Angyalkát. És nem volt elég a fényképezőgép, még a videókamera is előkerült...

A nagy öröm ujjongás után leültünk az ünnepi asztalhoz, hogy megvacsorázzunk. FérjEmber szeretett volna beszédet mondani, de addig húzta az időt, hogyan is kezdje, amíg a gyerekek belecsipegettek az ételbe...rossz pont...FérjEmber kiborult, gyerekek somolyogtak.
A vacsora elfogyasztása után este8 órakor 2+1 gyerek bevonult a nappaliba és nekiálltak megnézni a Christmas Storyt, az örök klasszikust. A családban már mindenki legalább 10x látta, már a könyökünkön jön ki, de FérjEmber ragaszkodik hozzá, hogy Szenteste újból és újból végignézzük. (És persze minden vendég, aki Karácsonykor bemerészkedik hozzánk, meg kell néznie FérjEmberrel a filmet...előre is elnézést Drága Barátnőm, Ti, akik holnap jöttök hozzánk karácsonyozni...a DVD már ki van készítve...)

A gyerekek már alig bírtak fent maradni, Annie már inkább aludt, mint fönt volt, de nem lehetett lefektetni, mert Szenteste nem múlhat el Xmas Story nélkül...

Fogalom zavarban vagyok...FérjEmber szerint...
És ideje lenne utánaolvasni a neten, ki mikor honnan érkezik...

Már december 3-án találkozhattunk néhány önjelölt Mikulással. Ilyenkor kicsi Fiam kijelentette, hogy ők nem igaziak, csak Mikulásnak öltözött emberek.
"De ezt honnan tudod Bogárkám?- kérdeztem.
-Nézd meg őket alaposabban, jegygyűrűt hordanak, és emberfazonú arcuk van!!!- jött a válasz."
...lehet, nem csak én vagyok fogalomzavarban, hanem az egész világ...
 

December 4-én, szombaton elmentünk a Pasaréti templom gyermekmiséjére. FérjEmber boldog volt, végre tisztes család módjára misére megyünk, gyerekek boldogok voltak, mert jött a misére a Mikulás, én boldog voltam, mert együtt voltunk.
A nagy boldogságban megpendítettem FérjEmbernek, csaljunk egy picit, és hozzuk egy nappal előbbre a Mikulás érkezését, hisz milyen szörnyű lehet egy kisgyereknek: hétfőn reggel megérkezik a Mikulás, meg is foghatja az ajándékokat, de ki már nem bonthatja, mert indulni kell az oviba...

Persze fenomenális ötletemtől totálisan kiborult ez az áldott jó ember...És már kezdte is a szokásos szöveget, hogy milyenek is a magyarok, mindig csak a kiskapukat keresik, csalnak, lopnak, hazudnak, stb. stb. stb. A lényeg, hogy a Mikulás hétfőn reggel pontosan érkezett, mi pedig miután megérintettük az ajnándékot felöltöztünk és elmentünk az oviba. Szegény kisfiam egész nap tűkön ült, sőt még egy tenisz edzést is ki kellett bírnia, hogy végre kibonthassa a csomagot. Míg húga már rá is unt a Mikulás ajándékára, hisz, ő otthon volt egész nap, és már reggel kibonthatta a dobozát...

Azóta eltelt egy hét, és már Mikulásék elvonultak, most Jézuskát várjuk (avagy Hézust, kislányom után szabadon).

Kislányom októberben volt kettő és fél éves. Sokan mondják, nagyon hasonlít a bátyjára (én nem veszem észre, és őszintén, bízom benne, hogy ez nem teljesen igaz, mert akkor el kell gondolkodnom, hogy most a fiam túl lányos, vagy a lányom túl fiús, szóval, ez sehogy sem lenne jó...), de az biztos, hogy természetre nagyon más!

Hihetetlen szembeötlő, amit, mint másodszülött már korábban is tudtam, hogy másodiknak lenni jó (bizonyos esetekben)! A lányom is korához képest rafináltabb, mint anno a fiam volt, és sokkal simulékonyabb. Tudom, mindez magyarázható azzal, hogy már van előtte egy minta, a bátyja. Rengeteg mindent utánoz, ezért, amikor nagyon egymásra vannak hangolódva, képesek az őrületbe kergetni a csibészkedésükkel. De amikor "ellenfelek" félelmetes akaraterővel tudnak küzdeni.

Míg kicsi volt a kislányom, mindig ő kapott, kiskirály volt a bátyja, de aztán ahogy nőtt, és okosodott, rájött hogyan kell megvédeni a saját dolgait, sőt lassan egyre bátrabb lett, és ő vette el a testvére játékát. Na hát kezdetben emiatt volt is osztás rendesen, egy ideig tűrte, de aztán visszacsapott. (de mindig a bátya kezdte a csapkodást...) Amikor feltűnök én, mint bíró, lányom egyből képes bocsánatot kérni, a fiam már fafejűbb, vannak esetek, amikor percekig kell győzködni, hogy kérjen elnézést a másiktól.

Annie még otthon van, a jelenlegi tervek szerint jövő szeptemberben kezdi az óvodát, de már most a bátyja miatt sokat bejön velem a testvéréhez. Ilyenkor előre köszön fűnek-fának, mosolyog ezerrel, élvezi a légkört. Hát ezt a bátyjáról nem lehet elmondani, ugyan az ovit imádja, de sajnos még így, öt és fél évesen is gondot okoz neki a köszönés. Amivel volt idő, hogy minden áldott nap kiborított, ma már csak néha zavar...Azt hiszem belefáradtam az állandó könyörgésbe, fenyegetésbe, kérlelésbe, és ha jól sejtem, minél jobban akarom én, ő annál kevésbé. Most csak néha szólok rá, egyszer csak rájön, hogy körülötte mindenki köszön...pedig neki már nem is kell nyomni azt a béna "csókolomot", amit még nekem anno kiskoromban erőltettek...

A fiam öltözködésével nincs gond, kezdetben amit ráadtam, magán hagyta, aztán amit kikészítettem neki fölvette, újabban, tavasz óta, magától összeállítja az aznapi ruházatát. Nála a szempont a kényelem. Mindez a lányomnál bizony merőben más.
Hogy honnan és miből indult, egyszerűen rejtély számomra, de napjában többször elhangzik a kulcsszó: "barbies stílus". Nincs Barbie babája, és a barbie-stílus sem azoknak a ruháknak a gyűjtőfogalma, amibe a Barbie babák tündökölne. Ő egyszerűen csak rózsaszínben látja a világot, és csak és kizárólag rózsaszínt akar hordani. Szürke póló rózsaszín nyomattal sajnos már nem fér bele az ő ízlésvilágába.
Mivel a rózsaszínen kívül van bőven más színű ruhája is, szinte napi veszekedéseink vannak. Szinte már reggel borul a bili, amikor öltözködünk. Neki fehér bugyi nem bugyi, az nem lányos...minden reggel szoknyát akar felvenni, lehetőleg alá rózsaszín harisnya, vagy még a fehér harisnyáról meg lehet győzni, ha van rajta rózsaszín szívecske. Tudom, hogy minden reggel ez a kérdés, mégis minden reggel belemerülünk egy meddő vitába... Most, hogy itt a tél, elkövettem az egyik legnagyobb hibát, amit anya lányával szemben el tud követni: piros-kék síoverált vettem neki. Minden egyes alkalom, amikor rá kell erőszakolnom zokogásban végződik. ő zokog én majd fölrobbanok. Aztán próbálom a rózsaszínű sapkával-sállal, amin Supergirl a felirat és tökéletesen tisztában van vele, ez mit jelent, megvesztegetni, de általában nem sikerül. Még pár percig duzzog, aztán, közli, hogy "Ez anya egyáltalán nem hercegnős ruha! Utálom!" Erre  afiam még rátesz egy lapáttal: "Annie, ebben nem talál rád a királyfi!" Erre újabb pár perc sírás, mert mi már most a királyfira várunk, így két és fél évesen, aztán amikor már jól bemelegedett, ráolvadt a síruha, hajlandó kimenni a hidegbe...

Szóval ő Annie, az én kicsi hercegnőm, igazi bűbájos tünemény, akinek óriási szíve van, és csak egy kicsit legyek szomorú, már rohan hozzám, átölel, lenyom egy óriási puszit, megsimogat, és azt mondja: "Anya, szeretlek, semmi baj!"

Egy nagyon hosszú előkészület után november közepén felültünk a repülőre és elmentünk Londonba...a gyerekek nélkül, csak FérjEmber és én. Ez az út még a márciusi szülinapi ajándékom része volt, de bizonyos események miatt csak FérjEmber szülinapján valósult meg. A lényeg, hogy elmentünk, körülnéztünk és hazaértünk, tömören kábé ennyi.

Akit érdekelnek a részletek, íme:
Az utazás és a kinttartozkódás megszervezése gyerekjáték az itthoni előkészületekhez képest, mivel Anyu sajnos nincs velünk, csak Apukámra és a babysitterre számíthatunk. Babysitterünk már 15 hónapja aktív részese az életünknek, és talán lassan elmondhatom, kezdem megszokni...(aki találkozott már vele, tudja miért csak lassan. De a gyerekek szeretik, és ez nagyon fontos szempont. Apukámat is nagyon szeretik a Csibészek, így összeszoktatásra nem volt szükség, de Aput így is rendesen fel kellett készíteni a 4napos programra).

A legnagyobb fejtörést a kaja jelentette. Hűtőnk kapacitása igen behatárolt, így előre főzni nem tudtam (megjegyzem, nem is állt szándékomba, mert utálok főzni), így maradt az éttermi megoldás. Kaja kipipálva.
Öltözködés: Tavaly, amikor szintén a fenti páros látta el gyermekeink felügyeletét, amíg mi Barcelonában tapaszoztunk, minden napra, és minden eshetőségre apró outfit csomagocskákat állítottam össze, így mindkét gyereknek összeállítottam valamennyi napra és eshetősége (jobb időre és rosszabb időre) hordható ruházatot. Külön-külön össze voltak színes szalagokkal (rózsaszín-kislány, kék-kisfiú) kötve. Kb. négy óra munkám volt benne, plusz, míg elmagyaráztam, hogy mikor kire mit kell adni, hát mondanom sem kell, amikor hazaértünk a kis szalaggal összekötött csomagocskák ott lapultak a kanapé sarkában. Amikor megláttam, tudtam, jobb, ha nem kiváncsiskodom, mit is hordtak négy napig a csemetéim. Idén nem volt csomag, rábíztam Apukámra és az Égiekre ( na és persze a lányomra, aki baromi öntudatos lett...csak és kizárólag rózsaszínben hajlandó gondolkodni) mit fognak viselni otthon, étteremben, állatkertben és még ki tudja, hol, ahova az elmúlt négy napban eljutottak. Csak a fölhalmozott szennyesből tudok következtetni arra, mit is hordtak, és hát ha arra gondolok, hogy hiába van november szinte tavaszias idő volt, halkan jegyzem meg, biztos, hogy rendesen befűtöttek a gyerekeimnek Apuék...(polár harisnya+farmernadrág :) .

Az étkezésről azért kevéske infó eljutott Londonba is, hamar világossá vált számomra, hogy a vesztegetés TúróRudival, Dobos tortával, Kinder szelettel nagy szerepet játszott az elmúlt négy napban - bélmozgás mint olyan megszűnt kisebbik gyereknél...

Londonban lenni jó volt, mint mindig, még FérjEmber morcija sem tudta elrontani a kedvem...onnantól, hogy rájöttem, miként is kell kezelni! A megoldás a sör! Nálunk legalábbis...
Mikor már éreztem, hogy a megszokott kritizálás, amit nap mint nap hallgatok, kezd sűrűsödni, gyorsan beültettem egy pubba. Itt lehúzott - bevallása szerint - 1-2 korsó sört, majd újból visszazökkent a régi mederbe. Ezzel magyarázható, hogy négy nap alatt miként tudott megkóstolni 30 különböző sört! Ő aztán ért hozzá, hogyan hidratálja a szervezetét!
A lényeg, rövid pubos megszakításokkal élveztem a londoni forgatagot, már minden karácsonyi díszben pompázott, és mindenhol rengeteg ember volt. Utóbbi kicsit zavaró volt, ennál zavaróbb az itthoni nagy pangás, mintha nem is egy hónap lenne karácsonyig!

Imádom Londont! Ha egyszer innen elköltözünk Londonba szeretnék!

Jövő augusztusban Nápolyba vagyunk hivatalosak egy esküvőre. Már idén nyáron megkaptuk a "save the date" kártyát, és ha csak fejben is, de tervezgetjük az utat. Kicsit bonyolult az egész, mert augusztus utolsó hétvégéjét választották a barátaink (Egy amerikai fiúról és egy angol lányról van szó, akik Angliában élnek, de úgy döntöttek, szép hely az az Amalfi, miért is ne lehetne ott az esküvő. Csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy pont Olaszországból senki nem jön, szóval, mindenkinek repülni kell.), a helyzetet az nehezíti, hogy az azt követő hétvégén újabb esküvőre kellene menni Nashwillbe, Tennessee. Ráadásul azon a héten a Nagyfiam már iskolás lesz, ha nem is az iskolát, de az iskolaelőkészítőt már kezdené.

Szóval, már hetek óta sakkozunk a dátumokkal FérjEmberrel, hogy is, mint is legyen, be tudjuk-e zsúfolni mind a kettőt, vagy egyikről le kell mondani. Múlt hétvégén is belefeledkezve a nagy szervezésbe, Nagyfiam elénk állt és a következőt mondta:
- Nem értem, miért ilyen nehéz a döntés! Apa szereti a nápolyit, anya, te is szereted, hát még én mennyire szeretem. Nápolyiba kell menni, ott mindenhol osztogatják a nápolyit!
-Ó, Bogárkám, az nem úgy van! Nápoly és nápolyi két különböző dolog! Persze Nápolyban is van nápolyi, ha veszel az üzletben.
-Anya, voltál már Nápolyiban (hiába, nem lehet kiverni a fejéből)?
-Nem.
-Nahát, akkor miért vagy olyan biztos abban, hogy nincs ingyen nápolyi Nápolyiban? Akár lehet is! Oda kell menni!

Csak ne lenne ilyen csökönyös! És még csak a nápolyinál tartunk, mi lesz, amikor tinédzser lesz, és mindent jobban tud majd nálam...
 

Hogyan függ össze a kettő? A fiamnál nagyon egyszerűen.

Hétfő reggel még feküdtem az ágyban, amikor Fiam megjelent a hálószobánk ajtajában és közölte velem, hogy ő nagyon rosszul érzi magát, és "Anya,  jobb, ha ma kihagyom az ovit!". Igen ám, de hétfőnként van iskolaelőkészítő rögtön a reggeli után, majd délután tenisz edzése. Ez neki is eszébe jutott, és mivel mindkettőt nagyon szereti, még hozzáfűzte bejelentéséhez: "Ma nem vagyok képes egy teljes napot lenyomni, ma csak az előkészítőre megyek, és a tenisz edzésre, rendben Anya?". Adtam valami kitérő választ, nálunk nagyon igaz, aki időt nyer, életet nyer, gondoltam, míg letusolok, átrágom a témát. (Újabban rászoktam a tízig számolok, és utána kiabálok stratégiára is, ami eddig elég viccesen alakult, mert családtagjaim hozzászoktak ahhoz, hogy Anya egyből robban, ha valami rosszat tesznek, de újabban, ahogy ők látják: Anya lelassult, és csak kis idő elteltével kiabál, pontosan 10 másodperc, csak ezt eddig ők nem mérték le.)

Szóval, miután meghánytam-vetettem  a témát, közöltem a kis Csibésszel, rendben, legyen úgy, ahogy ő akarja, iskolaelőkészítőre beviszem, megvárom, hazahozom, délután pedig teniszre megyünk. (Még örültem is, milyen kötelességtudó ez a gyerek) Csak FérjEmber meg ne tudja, mert kiborul, valaminek történnie kell, különben, majd egész este hallgathatom a szülői felelősség és gyereknevelés aranyszabályait.
Elkészülődtünk, bementünk az oviba, Bogárka beült az órára, addig én beszélgettem az óvónővel, és hirtelen megvilágosultam! (Mennyire igaz, hogy aki időt nyer, életet nyer!)
Az én Fiamnak nem az ovival, és közérzetével van a baja, amit sejtettem, mert imád oviba járni, hanem a délutáni alvást nem komálja! Ugyan az oviban működik ún. alvásügyelet, de magamból kiindulva, milyen jó is lenne, minden ebéd után aludni egy órácskát, rákényszerítettem a Fiamra, ha én már úgysem tehetem meg, legalább ő megvalósítsa az én álmomat! De ő csak szenved az ágyban, míg mindeki körülötte alszik, mert akik nem aludnak, azoknak a szülei átengedik a gyerekeit alvásügyeletbe, kivéve persze az én Fiamat!

Visszajött az előkészítőből, és már vette is volna az utcai cipőjét, indult volna haza, amikor bedobtam a csalit: "Végül is, kár hogy nem maradsz, gondoltam, kipróbálhattad volna, milyen is, az az alvásügyelet...!" Egy pillanat alatt elmúlt a fejfájás, a rossz közérzet, visszahajította a cipőjét a szekrénybe, és pikk-pakk belebújt a benti szandáljába, lenyomott egy gyors puszit az arcomra, még a termük ajtajából visszakiabált: "Anya, ne felejtsd el, délután tenisz, én akarok lenni az első, időben gyere értem!" És már rohant is be. Mindenki boldog volt, ő mehetett alvásügyeletbe, én megúsztam a gyerekneveléses fejtágítást.

Valami nagyon jó dolog lehet azon az alvásügyeleti foglalkozáson, mert este ódákat zengett a témáról!
 

Lassan fél éve kiemelt téma nálunk a "Fogtündér". Mióta az oviban (vegyes korcsoport) kiestek az első tejfogak, kicsi Fiam is be van sózva, mikor esik már ki az ő foga is. Hiába magyarázom neki, hogy ne sürgessen semmit, ő már arról álmodozik, milyen izgalmas lesz, amikor kiesnek az első fogai. Eléggé furcsállottam a hozzáállását. Főleg, azután, hogy valahányszor Dédit meglátogatjuk, állandó téma, hány foga is van Dédinek, egy vagy kettő, és hogy tud egyáltalán ennyi foggal enni?! 

A múlt héten egyik nap azzal állított haza az oviból, hogy Endrével, a csoporttársával hihetetlen dolog történt!
"-Anya, az Endre egy csodagyerek! Nem hiszed el, mi történt vele! Ebédeltünk, amikor egyszer csak Endre felkiáltott Kiesett a fogam! De ez még semmi anya, visszatette, majd az ebéd végén, újból fölordított A fenébe, már megint kiesett a fogam! . Anya, Endrének ugyanaz a foga kétszer esett ki! Na, hallottál már ilyenről?
-Nem Kicsikém, még soha. De nem lehet, hogy Endrének egymás után két foga esett ki?
-Anya, ugyanazon a napon egymás után kettő? Ekkora mázlista lenne Endre, hümm?!"

És mindezt a beszélgetést kibírni nevetés nélkül...nem könnyű!

A rejtélyt megfejtettem, miért is várja annyira, hogy kiessen  afoga! A Fogtündér miatt! Már arról álmodozik, mit is fog ő kapni Fogtündértől, ha végre eljön hozzá!
(Lehet, hogy csak az én gyerekkoromból maradt ki, de gőzöm sem volt Fogtündérről, amíg FérjEmber nem kezdett mesélni róla a Fiúnknak.)

Október első hétvégéjén buli lesz a házunknál! Az apropója a müncheni Oktoberfest, amin FérjEmber már évek óta oszlopos tag, de idén kénytelen kihagyni a nagy eseményt. Nagy elkeseredésében kigondolta, szervezzünk a mi lakásunkban egy sörfesztivált. Én is beindultam az ötletre, egészen addig, amíg kiderült, hogy a vendéglista csak rá tartozik! Így én is csak akkor tudtam meg a meghívott vendégek névsorát, amikor a kiküldött meghívóban cc-ben engem is felvett. Kedves, ugye?

Úgy ahogy megnyugodtam, és belevetettem magam a készülődésbe. FérjEmbernek egy nagy kérése volt, kölcsönözzek egy drindli ruhát az eseményre. Ő már tavaly bevásárolt, mert az évenkénti kölcsönzés megviselte az idegeit, és kényelmesebb itthon indulás előtt becsomagolni a saját lederhosent és kiegészítőket.
Ha ez a nagy vágya, autentikusan fogadni a vendégeinket, ám legyen. Gondoltam egy nagyot, kimentem Parndorfba az outletbe, ahol van osztrák népviseletes ruhabolt, és bevásároltam. Annyira elkapott a hév, hogy a végén egy kisebb vagyont hagytam az üzletben (szigorúan saját bankkártyáról!). Először is vettem magamnak egy drindliruhát, hozzá passzoló drindli blúzzal, köténykével, aztán megláttam egy tündéri drindliruhát az én Tündérkémnek, persze ahhoz is a blúz, és a végén, hogy a Nagyfiam se panaszkodjon, és legyen harmonikus a családi oktoberfestes kép, vettem neki egy lederhosent (pirosat!).

Amikor hazaértem Ausztriából nyomban ruhapróbát tartottam, és elhatároztam, a hét vége felé, amikor FérjEmber is hazatér a külföldi munkából, meglepjük. És lám, meg is lepődött, sőt állítom, meg is hatódott. Főleg, mikor kiderült, hogy én mindezt nem kölcsönöztem, hanem megvettem. Lelki szemei előtt már körvonalazódott, amint futunk lederhosenben, drindliruhában a zöld mezőn, mellettünk lila tehenek legelésznek, a háttérben a donau power sramizene szól. Állítom, még a könnycsepp is ott ült a szeme sarkában. Rég láttam ilyen boldognak! (Lám-lám milyen kevés elég a boldogsághoz!)

Szóval ruha téma kipipálva. De a jó hangulat elengedhetetlen része a díszítés és a zene. Az utóbbi napokban az interneten töltött időm 80%-a azzal telik, hogy bajor zászló után nyomozok (Vaterán már tárgyalok egy eladóval), és sramlizenekarok demoit hallgatom. Ezt eddig is tudtam, hogy Solymár, Pilisvörösvár a sramli bölcsője, de azt nem tudtam, hogy sramli cd-t nem is olyan egyszerű beszerezni...Lehet ugyan interneten rendelni utánvét, de túl macerás, időigényes, és ki tudja, ide ér-e a bulira...Úgy tűnik, még lesz egy utam Solymárra...
A kék-fehér díszítés sem olyan könnyű, mint ahogy gondoltam, ugyan gyertyákat már beszereztem, de kék-fehér papírtányér hozzá passzoló szalvéta nyomára még nem bukkantam.

De a lényeg (legalábbis a pasik szerint) a hordó már megvan! Milyen szerencse, hogy a nagyszüleim foglalkoztak szőlőtermesztéssel, így a hordókat ők megoldották.

Szeretek moziba járni.

Míg FérjEmber csak "a Pasim" pozíciót töltötte be, szerdánként a Corvin moziban randiztunk. Minden szerdán megnéztünk valamit a moziban. Nagyon élveztem!

Aztán valahol az eljegyzés körül ritkultak a mozilátogatások, majd az esküvő után sajnos a mi párkapcsolatunk is belesüllyedt a fotelba, és a kalóz dvd-kre zsugorodott az efajta szórakozásunk. (Mentségére legyen mondva, hogy a Katona Kamráját sűrűbben kezdtük látogatni, de csakis az egyfelvonásos darabokra volt hajlandó beülni, és mivel a színháztól kb. 2 percre laktunk, minden alkalommal előadás előtt estünk be.)

Mióta a gyerekek is megvannak még ritkábban jutottam el moziba. De aztán a barátnőmmel újból felfedeztük, milyen jó dolog is moziba menni. Vele különösen jó, mert nem kell náthának álcáznom, amikor a leggagyibb részen is elsírom magam, és amikor a szereplőlista fut a végén nem rohanunk a kocsihoz, csak még kicsit ücsörgünk a termben, és a parkolóig is a film hatása alatt vagyunk, arról beszélgetünk.

Tegnap is moziban voltunk. Kora esti előadás, vicces szerelmesfilm: Hétmérföldes szerelem. Még mielőtt elindultam otthonról, vacsit gyorsan bedobtam a sütőbe (mielőtt bárki SzuperAnyunak gondol, bevallom, halrudacskák voltak a serpenyőben, mirellit) zacskós rizset a tűzhelyre, gyerekeknek puszi jobbról-balról, FérjEmber is kapott volna középre, de szombat este football season alatt game day napján ez túl csöpögős lett volna, szóval neki csak egy seeyou jutott, és már repültem is a moziba.

A film nagyon klassz volt, sírtunk-nevettünk, még hazafelé is a hatása alatt voltam, már a fejemben láttam magunkat, hazamegyek, FérjEmberrel kicsit csacsogunk a filmről, majd kicsit később az ágyban ismét "csacsogunk" de már továbbfűzve a film sztoriját.

Na, nem először csap pofon a valóság!
Belépve először a nappalit láttam meg, ahol Thomas és barátai tanyáztak szanaszét a szőnyegen (gyermekteleneknek, illetve lányos szülőknek infó: Thomas és barátai fém kisvonatok, műanyag vasúti sínnel, amire ha rálépsz baromira fáj), majd jobbról a látósávba belecsúszott az étkező, ahol a vacsora maradványai még ott árválkodtak az asztalon, az asztal alatt a szőnyegen. Innen már nem volt meglepetés a konyha állapota. Kedvem ugyan kicsit alábbhagyott, de mégis leültem FérjEmber mellé a kanapéra, aki szinte ugyanabban a pózban ült, ahogy három órával ezelőtt hagytam, és persze meccset nézett (mi mást? hisz football season van!!!)

- Hello Szivi, hazajöttem!
Rám se nézve kérdezte: -Milyen volt?
- Nagyon jó, és képzeld...
-Pszt, ne most a csapatom játszik!

Nesze neked hétmérföldes szerelem! És ha mindez nem lett volna elég trauma, az emeleten a gyerekszobában "legóbácsik" birtokba vették az egész szobát, a két gyerek pedig együtt a kiságyban egy halom könyv alatt szundított...

FérjEmber háromnegyed egyig bambulta a meccset. Így volt időm, a mérgem elszállt, és végülis az ágyban megvártam...
 

Itt az ősz itt a takony.

Szerencsére nem vagyunk betegeskedők, vagyis egy szimpla náthát nem nagyítok tüdőgyulladássá. De így is elég fejfájást okoz az a sok vírus ami körülöttünk kering.
Mióta egyik napról a másikra beköszöntött a rossz idő (pontosabban augusztus 29-én este nyolc órakor hirtelen tíz fokot esett a hőmérséklet, és leszakadt az ég) náthahullám söpört végig a környezetünkben. Először a babysitter dőlt ki, aki állítja, hogy azon a bizonyos napon, augusztus 29-én este, amikor a mi esti programunk miatt ő vigyázott a gyerekeinkre NÁLUNK! megfázott. Érdekes, hogy gyerekeinknek kutya baja sem lett.

Aztán beindult az ovi, és csak úgy köpködték a gyerekek a bacikat. Volt szülő, aki 37 fokos testhőmérséklettel nem engedte a gyerekét az oviba, és állandó taggá vált az orvosi rendelő várótermében, volt, aki megelőzendő(!) a betegséget nem engedte a gyerekét az oviba, nehogy benyaljon valamit.
Mi viszont rendületlenül jártunk/járunk. Ugyan mi is elkezdtünk köhögni és folyik a takony, de nem hiszem, hogy emiatt otthon kellene maradni. Különben is hogyan edződjön az az immunredszer, ha otthon ül a steril szobában a gyerek?!

Tegnap éjjel a kislányom állapota sajnos rosszabb lett, már olyan csúnyán köhögött, hogy FérjEmber is megjegyezte, "Nem kéne megnézni ezt a gyereket?", ahelyett, hogy csak fölkelt volna, és megnézte volna...Aztán persze éjjelre, (mikor máskor?! mindig éjjelre lázasodnak be!) olyan forró volt szegény, hogy lázat mértünk. Persze a lázmérőzést utálja, és minden álom kimegy a szeméből, így beindult a nyekergés, hogy velem szeretne aludni. Ez pontosabban azt jelenti, hogy én egy kb. húsz centis sávban az ágy szélén kuporgok 8ágyunk 200cm széles!), ő rajtam, vagy mellettem, de úgy hogy a lábával folyamatosan rugdos, míg az apja mint egy jóllakott csecsemő széttett karokkal szundít. Többször, álnok mód rányomtam az apjára, de nem telik el néhány perc, és már újból szorosan hozzám bújva alszik. Én meg félóránként nézek az ébresztőórára, mikor lesz már reggel.
Aztán reggel persze mindenki pihentem ébred, kivéve engem.

A fent leírtakat lehetett volna még fokozni egy kis orrszívó-porszívózással éjjel! (Ha valaki még nem ismerné ezt a csodálatos kütyüt, annak infó: egy kis gumicső, amit a porszívó csövéhez lehet erősíteni, a csövet belenyomjuk a baba orrába, bekapcsoljuk a porszívót, és csodák-csodája a gyerek agyvelejét nem, de a taknyot szélsebesen szippantja ki. Elég rémisztő annak aki nem ismeri, de az egyik legcsodálatosabb eszköz a babaápolásban! Amikor kint voltunk Amerikában, és kellett használnom (mert míg kicsik voltak a gyerekek mindig vittem magammal, kint nem ismerik) aki látta használat közben, mindenki egy elvetemült szadista gyerekkínzónak tartott.) Az előző szomszéd, ahol anno még nem volt gyerek, minden egyes éjjeli porszívózáskor dilisnek tartott, ő nem tudta, miért indítom be a porszívót éjjel, na és persze vannak alkalmak, amikor küzdünk, gyerek vs. én a porszívóval, így búgatom a gépezetet kb. 5 percig, míg megy a gyerek győzködése, hogy ezt muszáj, ezzel neki csak jobb lesz stb. 
 

Azt hogy a jelenlegi nátha még hány napig fog tartani, sajnos nem tudni, de remélem, amilyen váratlanul jött olyan gyorsan el is fog múlni.

Több mint egy éve nézem az üres falat a nappaliban a kanapénk fölött. Átlapoztam vagy ötszáz(!) lakberendezési újságot, de hiába kerestem a megoldást. Mi kerüljön a falra???

Aztán június végén teljesen véletlenül beestem egy lepukkant papír-írószerbe nyugtatömböt venni, és megpillanatottam!!! "Saját fotó festővászonra" Igen, ez kell nekem! El is képzeltem, hogy a legkedvesebb helyek, ahol eddig nyaraltunk, és a legkedvesebb képek a gyerekeinkről a nyaralóhelyen fekete-fehérben, milyen pompásan fognak mutatni azon a bizonyos üres falfelületen. Gondoltam, meglepem FérjEmbert, és ebben volt egy kis hátsó szándék is..., ha megbeszélem vele, tuti leszavaz, mert majd ő megmondja a tutit, mi kerüljön a falra...
Pontosan kettő hónapot ültem a témán, méricskéltem, próbáltam elképzelni, képek között válogattam, aztán döntöttem. Sőt, kellemest a hasznossal, szépet az alkalommal párosítottam. Szeptember nyolcadikán volt a házassági évfordulónk, már a kilencedik, elhatároztam, meglepem FérjEmbert a remekművel, ezt nem szavazhatja le, elvégre ajándék...Álmodik a nyomor...Olyan perpatvar lett belőle, hozzáteszem napokig, hogy már az elköltözést terveztem. Egy ilyen háklis, kötekedő alakot keveset hord a Föld a hátán!

A nagy szervezkedésben meglátta az e-mailt, amiben a stúdió, ahol készítik a képeket, visszaküldte a fekete-fehér fotóimat engedélyezésre. Egyből le is csapot:
"Ez mi?"
"Semmi"
"Ne mondd, látom!"
"Akkor miért kérded?"
"Tudni akarom!"
"Mit?"
"Mi a célod ezekkel?"
"Falra teszem!"- itt már tudtam, hamarosan robban...
"Hova?"
"Nappaliba"
"Oda soha!"
"Miért?"
"Mert azt mondtam!"
"De miért?"
"Mert nem profi!"
"A te gyerekeid is! Erről te is tehetsz, ha nem találod profinak őket!"
"Ne beszélj mellé!"
"Nem beszélek! Fölteszem, és kész!"
"N E M!"
"De!"
"Ha fölteszed, nem fogok senkit beengedni a nappaliba!"
"De mi a bajod?"
"Nem profi gyerekről képet kitenni a nappaliba!"

 

Itt már be kellett vetnem egy övön aluli döfést:
"Anyád csoportos esküvői képekkel tette teli a nappalit. Az mennyire profi?"
"Azok keretben vannak, az más!"

A téma öt nap alatt megszámlálhatatlan sokszor előjött. Végül azt gondolta csütörtök este meg tudjuk mi ezt kultúráltan is beszélni. (Legalábbis én ezt gondoltam, nem is hittem, hogy bármiféle hátsó szándék lenne benne, vagy trükközés!)
Csütörtök este (későn) hazajött, én még fent voltam, az emeleten tévét néztem. Feljött, és rögtön a lényegre tért. Ő megérti, hogy fontosak nekem ezek a bizonyos képek, de ha ez az ő házassági évfordulós ajándéka, akkor ő dönti el, hova kerüljön, és ő a hálószobánkba szeretné tenni. Erre én: "Tudod mit, ez nem a te ajándékod! A te ajándékod én vagyok! A képek pedig a nappaliba kerülnek!"
De ő oda sokkal komolyabb festményt gondolt (amit by the way, mi lenne, ha közösen finanszíroznánk, és itt mondott egy súlyos összeget) és ő már ráállította a titkárnőjét a témára!!! Azt hittem, nem jól hallok!

És itt eszembe jutott néhány ember, pillanat az elmúlt időszakból: Egyik legkedvesebb baráti házaspár (T&E), akiknek már van nagyon komoly festményük, és amiről FérjEmber már az ifjú férjjel elcsacsogott, micsoda jó befektetés..., eszembe jutott egy nyári szülinapi zsúr, amikor álltunk a család napplijában egy festmény előtt, és percekig kellett hallgatnom egy gyerekzsúron, hol, mennyiért, és miért vették meg az adott festményt a szülők, és ez micsoda nagy kincs lesz a gyerekeknek, ha már ők nem lesznek, mert bizony nagyon sokat ér az a festmény! (azt nem tudom, hogy a két centis por, ami a festmény keretén tanyát vert, szintén növeli a kép értékét?)

Szóval ilyen és hasonló emlékek jutottak eszembe, amikor visszacsöppentem FérjEmber agitáló beszédébe. Miért is kell nekünk komoly festmény, és miért nem tudom belátni, hogy amit én szeretnék, az nem oda való (tömören túl proli). És amíg nem találjuk/találja meg a nekünk megfelelő festményt, ő gondoskodott az üres falfelületről és megmutatná.

"Micsoda??? Mit mutatsz meg?"
"Gyere le velem, biztos, hogy neked is tetszeni fog!"

Próbáltam lazán felfogni a dolgot. MÁr fejben ki is gondoltam, mi a legrosszabb esetben is a legjobb megoldás nekem. FérjEmber sokat utazik, ha nem utazik, azokon a napokon is későn jön haza, majd mindig csereberélem a képet a falon. Napközben mosolyognak a gyerekeink a strandon, este, amikor úgyis alszunk, tök mindegy mi lóg a sötétben...

Na, szóval, lementem a nappaliba, és elővette az ideiglenes festményét...no comment

Vagyis annyi megjegyzésem van:

1. jobban tette volna, mielőtt megveszi, kikéri a véleményemet (igaz ez már nálunk hatalmi harccá fajult, kinek a mije kerüljön a falra...)
2. amit erre az ideiglenes képre költött (nem IKEÁS!, galáriában vette!), inkább szánta volna ezt az összeget is a "nagy festményére"
3. a festménye még a falnak támasztva áll a nappaliban... van egy öt és féléves és egy két és féléves gyermekünk... szeretnek rajzolni... és én nem szabok határokat a kreativitásuknak:)

És íme az én képeim, nem mind, a hatból három:

Szombat délután kisfiam ovistársának volt a szülinapi bulija. Általában ezeket az alkalmakat (mert sajnos az oviban nagy divat bulit rendezni, és persze hétvégenként) anya-fia délutánná szervezem. Kislányomat rábízom FérjEmberre, és anya-fia elhúz otthonról a buliba. Kisfiam tombol, én pedig a többi anyukával újból és újból kivesézzük, a már csontig rágott témát: ki melyik suliba iratja a csemetéjét, ki mit hallott erről-arról az iskoláról. Ilyenkor vannak nagyon tájékozott anyukák, aki már minimum öt iskolát végiglátogattak, vannak a rutinos anyukák, akiknél van idősebb gyerek is a családban, így ez a téma már nem olyan komplikált, mint ahogyan, mi tájékozatlan (lusta) szülők gondoljuk. A lényeg, ez alkalommal is három órán át kielemeztük az iskolákat, majd a buli végeztével hazamentünk.
Nagy durranásra nem számítottam, tisztában vagyok azzal, hogy FérjeEmber nem az a típus, aki hercegnek vagy boszorkánynak öltözne be, hogy kislányát szórakoztassa, és a gyurma sem fog előkerülni a szekrény tetejéről, na de azért arra sem gondoltam, hogy a két és féléves gyereket, ráadásul kislányt leülteti a tévé elé, és apával meccset néznek. (Annak ellenére, hogy este haverokkal hivatalos meccsnézést szerveztek a Legends Sport Barba.)

Meresztgettem a szemeimet, hátha nem jól látom-értem a szitut, sőt, rá is kérdeztem: "Ti mit csináltok?!" A válasz rövid és tömör: "Game day! Football season!"

Szezon ide, szezon oda, kiakadtam, egész héten nincs itthon FérjEmber, hétvégén, amikor kicsit foglalkozhatna a gyerekekkel meccset néz...Amikor ezt a szemére vetettem, csak annyit közölt, hogy miért kell nekem minden szezon elején elmagyaráznia, immár kilenc éve, hogy szeptembertől football season van. Én meg azt nem értem, miért kell minden alkalommal, amikor éppen valamelyik aktuális szezon elkezdődik (mert persze szezonokból több van, mint évszakokból, és amikor netán nincs semmi szezon, akkor tuti van olimpia vagy foci eb/vb) figyelmeztetnem, hogy már nem agglegény, és néha-néha, amikor végre együtt van a család jó lenne elmenni sétálni, vagy csak ülni és beszélgetni, lenne miről. Na, erre jön a jól ismert válasz, ha van valami, mondjam...ő hallgat engem, és mellékesen nézi a tévét.

És ezek után az egész egy nagy meddő vita, sőt még vitának sem nevezhetném, csupán részemről egy monológ, és tuti, még a hangom sem jut el hozzá. Üveges tekintettel bámul a tévére.

A lányom.

Hiába vagyok olyan szerencsés anya, akinek a gyerekei nem kellnek fel éjszaka mindenféle banális dolog miatt, mint amiket az ismerősöktől hallok, mégsem tudom nyugodtan végigaludni az éjszakát.
A lényeg, a lányom minden éjjel "kimászik" a hálózsákjából.

A fiam, aki három évvel idősebb a húgánál, szintén még hálózsákban alszik (születése óta mindkét gyerek), de ő soha nem vetette le magáról. A lányom viszont álmában képes lehúzni  a zipzárt és már gurul is ki belőle. Van, hogy még a kezes-lábasából is kibújva találunk rá reggel a kiságyban. Ez a nyári kánikulában nem zavart, habár én még nyáron is a téli takaró alatt alszom, és jól érzem magam, de most, hogy már augusztus utolsó napján is csak kilenc fokot mutatott nálunk a kinti hőmérő, bizony nagy fejtörést okoz, mi a fenét tegyek. A barátnőm szerint túl nagy a hálózsák, az apukám szerint öltöztessem be a gyereket jó "téliesen", így nem gond, ha nincs betakarva. De ez még sem ilyen egyszerű, legalábbis nekem...Éjjel minimum egyszer kettő óra körül átnézek a szobájába, vajon kibújt-e már, ha igen, újból visszatuszkolom, de általában reggel hétkor mégis szinte kihűlve találom szegény gyereket a kiságyban. Síoverállban mégsem fektethetem le...

Hathónapos koráig azon izgultam, nehogy hőgutát kapjon szegény gyerek az ágyban. Ugyanis mindkét gyerek féléves korukig a mi nagy ágyunkban kettőnk között aludtak. Egy óriás takaró alatt. Nemcsak a takaró termelte a hőt, de mi is rendesen szegény gyereknek. Nekünk ez így kényelmes volt. Párszor ugyan átfutott az agyamon, nehogy éjjel ráfeküdjünk szegény csecsemőre, de egy-két arconcsapástól eltekintve jól átvészelték az első félévet a bébik. A fiam is és a lányom is amikor betöltötték a hatodik hónapot, birtokba vehették a kiságyukat. Egyikkel sem volt gond. Nem volt sírás, nyöszörgés, csak alvás. Fiam miatt ezt követően csak akkor kellett "éjszakázni", amikor az éjszakai pelenkáról szoktattuk le. Lányom egyelőre csak nappal hord bugyit, éjjel még pelenkában alszik, de sajnos mégis kelek éjjel, ellenőrizni még bent van-e a hálózsákban, vagy már sikerült kiszabadulnia belőle.
 

 1982 óta imádom az Adriát. Akkor még Jugoszláviának nevezték és sátorral vigéckedtünk az tengerparton, de azóta is, ha csak egy hosszú hétvégére is, elmegyünk majdnem minden évben.

Idén sikerült 6 napra menni (FérjEmber programjába ennyi fért, na és persze a tűrőképességét sem akartam feszegetni, ő nem egy Adria-fan...). Eléggé ad hoc kirándulások ezek, így nem csoda, hgy ezúttal sem tudtunk igazán összeszedetten elindulni. Minden kezdődött azzal, hogy indulásunk előtt 4 nappal bevillant, kislányom magyar útlevel lejárt. Az amerikai útlevel ugyan érvényes még két évet, de okulva a tavalyi szivatásból, nem akartam kötekedni a nagyon okos határőrökkel. (Tavaly a fiam magyar útlevele nem volt érvényes, így automatikusan az amerikait hoztam. Határnál kérték szegény gyerek tartózkodási engedélyét. Közöltem, neki olyan nincs, hisz én magyar vagyok, az anyja vagyok, velem van itthon. De ez nem ilyen egyszerű, legalábbis neki, mármint a határőrnek, és fenyegetőzni kezdett, ha a gyereknek nincs tartózkodási engedélye, akkor kitoloncolják. Kérdeztem, mégis hova? Hát Amerikába! Mégis kihez? Erre már nem tudott válaszolni...Észlény! Na, a lényeg, átengedtek a határon. Visszafelé pedig a kutyát nem érdekelte, milyen útlevéllel utazik a fiam!)
Elkerülve a tavalyi macerát, még aznap elrohantunk a Visegrádi utcába, kislányomnak útlevelet készíteni. Két nap alatt meg is kaptuk!

Elérkezett a nagy nap. Már előző napokban összepakoltam, de nem terveztünk korai indulást. Amíg kicsi voltam, és nem volt autópálya a tengerig, na és nem "suhanós" autóval mentünk, minden nyaralás rémálommal indult, reggel ötkor kelni, és mihamarabb elindulni a nyolc-tíz órás útra, és minden alkalommal fölforrt a horvátoknál a jó öreg Lada hűtővize... Most öt óra alatt le lehet érni a parthoz! Ezért reggel mint egy SzuperAnyu szendicseket készítettem és pogácsát(!) sütöttem!!! Amíg én rohangáltam, mint pók a falon a család többi tagja tv-t nézett, természetesen FérjEmbert is beleértve. Az a bizonyos húr akkor pattant el, amikor félvárról odavetette nekem, hogy az ő cuccait is berámolhatnám a bőröndbe. Ekkor SzuperAnyu pillanatok alatt Sakállá változott. Most szimplán hülyének néz vagy csak cselédnek?! Úgy elkezdtem ordibálni, hogy egyből fölpattant a banda a tv elől. FérjEmber sikeresen behajigálta a ruháit a bőröndbe, gyerekek felhúzták a cipőjüket, és a bejárati ajtóban sorakoztak.

Elindultunk. Érdnél FérjEmber megkérdezte tőlem, hogy az ő(!) útlevelét bepakoltam-e? Mi vagyok én, az anyja?! Újabb feszültség levezető kiabálás. (Útlevél persze megvolt.)

Székesfehérvár magasságában nagyobbik gyerek rázendített, hogy "mikor érünk már oda"? Ignoráltam...Újabb találós kérdés: "Mikor lesznek már alagutak?" (Emlékezett, hogy a horvát határ atlépése után van néhány alagút, amit ő nagyon szeret, "mert olyan izgi".) Ezt már nem tudtam figyelmen kívül hagyni, behasaltam egy órát. Ki is adtam neki a feladatot, hogy nézze az óráját, és egyig ne nyaggasson, mert egykor tuti jönnek az alagutak!

És (magamban baromi büszkén) egy óra előtt öt perccel behajtottunk az első alagútba. Én nagyon vigyorogtam, de erre nagyfiam: "Anya, nem mondtál nekem igazat, még nincs is egy!!!!" Mint akit pofán csaptak, hervadt le a vigyor a képemről. És amikor FérjEmber is a gyerek pártjára állt, és arról kezdett nekem magyarázni, hogy miért teszek felelőtlen kijelentéseket a gyereknek, és miért vezetem félre, teljesen úgy éreztem magam, mint amikor beállsz a zuhanykabinba, megynyitod a csapot, és a víz nem a főcsaptelepből zúdul ki, hanem a zuhanyrózsából...Ennyire szőrszálhasogató nem lehet Apja és Fia...öt nyamvadt perc!

Végül megérkeztünk kedvenc helyemre, a feszültség is lassan feloldódott, és kezdetét vette a nyaralás! Kristálytiszta tenger, gyönyörű idő, gyönyörű szálloda...bunkó horvátok, de ez igazán engem nem zavar.

Egy-két "malőrtől" eltekintve nagyon kellemes hat napot töltöttünk az Adrián. Idén különösen rossz volt hazajönni, ráadásul úgy tűnik az ősz is korán beköszönt hozzánk...

A malőrök:
FérjEmber szerint egy majdnem öt és fél éves és egy majdnem kettő és fél éves gyerek már liftezhet egyedül...szerintem nem. De persze mire ezt megvitathatnánk, már a gyerekeket lifteztette egyedül, NA persze a majdnem kettő és fél éves nem érti, hogy ez veszélyes is lehet, így egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem figyelt, belépett a liftbe egyedül, és pikk-pakk benyomott x gombot. Ajtó bezár, mire én körbenéztem gyerek sehol, csak éktelen nagy zokogást hallottam, de gőzöm nem volt, honnan is jöhet a hang...

Mikor rájöttem, rohantam mint őrült az emeletek között, hogy valamelyik szinten kikaphassam a bepánikolt lányomat a liftből...

Hazafelé, közeledve a határhoz, előkerültek az útlevelek. Ezzel kapcsolatban is még elevenen él bennem a kép a régi családi határátkelésekről. Minden alkalommal, amikor megláttuk a határátkelő épületeit le kellett kapcsolni  a rádiót, nem lehetett beszélgetni, az útlevelet csak a szüleim foghatták, és apukám mindig baromi ideges volt. Utólag megtudtam, hogy anno, amikor még minimális valutával szigorúan leellenőrzött személyek léphettek át a nyugati szektorba apu vállalata egynapos osztrák kirándulást szervezett. Apu is ment, vitte Anyut, a buszon még volt 35 kollega, köztük a Daskóczi. Amikor a vámos fellépett a buszba, megkérdezte, hogy tud-e valaki olyan személyről a buszon ülők közül, aki államellenes cselekedetre készül. Ez a féreg jelentkezett, és állította, hogy a szüleim valutát akarnak kicsempészni az országból. Ez a tökkelütött nemcsak a szüleimmel szúrt ki (de nagyon), hanem saját magával is, hisz három órán keresztül, míg teljes motozáson estek át a szüleim, a busz nem mehetett tovább...Hát ez az oka, miért kellett nekünk néma csöndben lenni minden határátkeléskor. Persze FérjEmber más világból jött, (az is tény, hogy nem egy konzervatív fajta), szóval nálunk a gyerekek adják oda az útlevelet, szól a rádió, ha épp olyan nóta van, ami kedves nekünk, bömböl a rádió, és FérjEmber még imitt-amott viccet is megereszt a határőrnek....Én ugyan jeleztem, nem biztos, hogy a gyerekek kezében van a legjobb helyen az útlevél, de ekkor röviden közölte FérjEmber, jobban kéne bíznom a gyerekeimben. Ő tudja, gondoltam...Majd kb. húsz perc múlva, amikor az útlevelekre már rég nem is gondoltam, egy nagyon jellegzetes hang ütötte meg a fülem. Kislányom sikeresen kitépte a kanadai vízumomat az útlevelemből. Bizalom ide vagy oda, FérjEmber úgy ráüvöltött szegényre, hogy oltári hangos zokogásba tört ki...Ezt nálam nem bizalomnak, inkább lustaságnak hívnám...már rég elvehette volna a gyerekektől az útlevelet (én ugyanis vezettem, nem tehettem...)

A fiam életében nagy dolog történt a héten: megkapta élete első karóráját. Na nem egy Breitling, és nem is Rolex, amolyan egyszerű analóg óra, óra, perc, másodperc mutatókkal. Szép piros szíj, piros-kék, sárga mutatók, Fiam oda-vissza volt a boldogságtól. És én is azt hittem, milyen klassz dolog, gyerek pikk-pakk megtanulja mennyit mutat az óra, tisztában lesz az idővel. Hát, ez nem ilyen egyszerű!

Először is, meg kell értenie, hogy a piros (óramutató) lassabban mozog, mint a kék (percmutató), a sárga mutatóról nem is beszélve.

De ami ennél is nehezebb, fölfogni, hogy arra a kérdésre: " Mennyi az idő?" sokféle válaz helyes.

Ami pedig egyszerűen csak idegörlő nekem, hogy kb. tíz másodpercenként mondja el, melyik mutató éppen hol áll, "És akkor anya, most mennyi az idő?".

Erre már rögtön megy az aktuális válasz: "5 perc elmúlt tíz óra.", amire Fiam ideges lesz, és rám szól, " Anya, most mennyi az idő!"
erre én: "Mondom, öt perc elmúlt tíz óra"
Fiam még ingerültebben:" Anya, nem öt perc múlva, hanem most, M-O-S-T!!!!"
Ilyenkor már én sem tudok higgadt maradni, felemelem a hangom: "Bogár! öt perc elmúlt tíz óra, tíz perc múlva negyed 11!"
És erre mi a válasz egy 5évestől: "Anya, Te engem nem értesz, én azt akarom tudni, hogy most mennyi az idő! Nem öt perc, tíz perc múlva! Miért nem tudod mondani, hogy tíz óra?!"
És ilyenkor még próbálom elmagyarázni neki, hogyan is van ez az órával, idővel, elmúlással, de sokszor föladom, lehet nem helyes, de amikor napjában százszor lezajlok ez a beszélgetés...

Ui.:
Mellékesen itt és most (és már annyi más helyen és alkalommal) megjegyzem, ha netán FérjEmber valaha olvasni fogja a blogomat, én is oda-vissza lennék egy amolyan nemesen egyszerű Longines karórától.

Hétfőn elromlott a mosógépünk. Ez nem is lenne olyan hatalmas probléma, ha nem termelne a két gyerek egy nap alatt annyi szennyest, mint két felnőtt egy hét alatt...

Még hétfőn próbáltam orvosolni a bajt, hiába. Úgy tűnik, a mosógép szerelők elfoglalt emberek. Volt ugyan egy, aki hajlandó lett volna este 10 után kijönni, de ezt kicsit furcsállottam, így lemondtam. A következő jelölt felár ellenében augusztus 20-án ért volna rá. Kénytelen voltam kézbe venni a mosatlant. Este gyerekeket betettem a kádba fürdetni, gondoltam, míg ők fürödnek, tartalmasan fogom tölteni a felügyeleti időt, kimosok -kézzel- egy adag ruhát. Elő a lavor, mosószer, szennyes ruha, nagy kádban gyerekek, lavorban szennyes ruha. Görnyedek a mosás fölött, gyerekek csendben -szokatlanul csendben!- játszanak a kádban. Bevallom, én nem szoktam ruhát áztatni, kézzel mosni, így elég szokatlan volt az egész szitu a fiamnak, annyira, hogy egyszer csak megtörve a csendet, megkérdezte:
"- Anya, akkor mi most szegények lettünk?"
Néztem rá értetlenül, már megint mi indította be az agyát ennek a gyereknek?!
Félve kérdeztem vissza:" -Miért kérdezel ilyet Bogárkám?"
"- Hát kézzel mosol, ilyet csak a szegények csinálnak! "
 

...ami szintén nem volt sikeres. De valószínű az előző tábor "élményei" dolgoztak még a fiamban.

Az első kudarcba fulladt tábor után két hetet itthon töltött mindkét gyerek, mivel  a nagyobbiknak még az ovi igen messze van, majd csak augusztus végén kezdjük újra. Sajnos, még nem nagy társaság egy 5 és fél évesnek egy alig múlt két éves, így baromira unatkozott itthon a fiam. Lányom persze élvezte, volt valaki, akit lehetett utánozni, lesni minden óhaját, követni a nagyot. De miután nagyfiam az első hét vége felé kb. napi 100x feltette a kérdést, "Most mit fogunk csinálni?" És nem nagyon sikerült olyan programot találni, ami mindkét gyereknek megfelelő lett volna, rászálltam a netre, és kerestem egy újabb tábori lehetőséget. Közben szomszéd is adott egy jó ötletet: tenisz tábor az utcánk végében! Nincs messze, tesztelt hely, garantáltan este 8-ra fáradt lesz a fiam, nincs több pörgés.

Miután fiamat megkérdeztem (hosszas rávezetés/megvezetés - muszáj volt! - előzte meg) beleegyezett. Mindketten felmentünk a teniszpályához, körbenéztünk, és egyúttal be is iratkoztunk, na és persze beirattuk az egyik barátját is, nehogy ugyanabba a hibába essünk, és mint az előző táborban itt is azért sírjon, mert nem ismer senkit.

Hétfőn reggel el is kezdődött a tábor, a barátjáék vittek minket is el (gondoltam, leköti a figyelmét a barátja, akivel rég találkozott). Megérkeztünk, besétáltunk a pályához, és akkor eltörött a mécses. Ő meggondolta magát, ő mégsem akar tenisz táborba menni, ő otthon akar lenni a családjával "Anya, nekem a családom mellett a helyem!", néha totál ledöbbenés, hogy miket tud ez a gyerek mondani! Persze én nem engedtem a hisztinek. Itt vagyunk, barátja is itt van, csupa szimpatikus ember vesz körül bennünket, a sport eddig még ilyen formában senkinek nem ártott, uccu, gyerünk, hajrá...és otthagytam.

Délután, amikor érte mentem zokogva fogadott. Persze gyorsan kiderült, ez csupán műsor nekem, mert egész nap jól érezte magát, amíg egyedül volt. Este újabb lelkére beszélés, végül abban egyeztünk meg, hogy a reggeli bemelegítés végéig ott maradok a pálya szélén, majd eljövök, ő pedig élvezi a tábort. Így is történt. Szerdán még volt kisebb hiszti-sírás, de csütörtökön és pénteken minden simán ment.
Péntek délután pedig az edzők olyan profi pedagógiai húzást hajtottak végre, le a kalappal előttük! Péntek délután a tábor végén, mindenki felsorakozott a pálya szélén, és ünnepélyes keretek között MINDENKI!!! aranyérmet kapott! Fiam azóta fűnek-fának mutogatja, ha sikerülne felkelnie, amikor reggel a kukások jönnek, állítom még hozzájuk is kiszaladna, hogy elújságolja a tenisz aranyérmét! Nagyon büszke!!! És én is az vagyok, még akkor is, ha mindenki kapott a táborban arany érmet!
De a legszebb az egészben, hogy ez az érem ösztönözte arra, hogy szeptembertől megyünk heti egy tenisz edzésre a Dórihoz, a kedvenc tenisz oktatójához!

Végül is ezúttal a tábor jól sült el, de egy ideig nem fogom erőltetni a témát. Ő ugyan mondta, hogy lenne olyan tábor, amibe szívesen járna, ez a TV tábor és a Cukorka tábor, de amíg ilyet nem indítanak, addig ő szívesebben van családi körben...
 

...cirka két órán belül. És hogy ez, miképp lehetséges? Hát egy óriási eséssel.

Ma délután elmentem a szokásos stresszoldó futásomra. Már majdnem felértem a Libegőhöz, amikor az erdei úton láttam, hogy valaki jön velem szemben. Nem tudtam eldönteni, hogy kerékpárral száguldozik,vagy csak fut, ezért a már amúgy is keskeny köves, fagyökerekkel behálózott ösvény szélére húzódva akartam folytatni a futást, amikor belebotlottam egy fa gyökerébe, és hatalmasat tanyáztam. Már egyből éreztem, hogy a kézfejemet baromira megütüttem. De legjobban nem is a fizikai fájdalom volt a zavaró, hanem az, hogy a futó, aki bezavart, mintha misem történt volna elfutott mellettem, én feküdtem a földön a kezemből folyt a vér, fel sem tudtam állni, ő pedig lazán továbbfutott!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Kb. 20-25 éves lehetett...

A kórházban megröntgenezték, szerencsére nincs eltörve, de a kézfejemen keletkezett egy sárgabarack nagyságú pukli, vérömleny, és több helyen zúzódás. A térdeim is fájnak, a combomon lett szintén egy nagyobb sérülés...

De még örülök, hogy ennyivel megúsztam! Pesrze FérjEmber épp a héten van üzleti úton, így nem egyszerű a gyerekeket ellátni, a bal kezemmel nem tudok rendesen fogni...

Ennek ellenére nem adom föl a futást!

Már egy hete terveztük a mai programot a családdal, de amilyen ítéletidőre ébredtünk, egyből napoltuk a kirándulást. (Erről a tervezett kirándulásról majd írok akkor, ha már átéltük.)
Az eredeti terv szerint a hétvégén Kitzbühelbe mentünk volna túrázgatni (nagyon lightos túra lett volna, olyan, ahova babakocsit is lehet vinni), de sajnos már az előző héten sejtettük, hogy az egészet le kell fújni, mert nagyon hideg, esős idő van a hegyekben. Így jött a másik ötlet, de azt is napoltuk. Szóval, a lényeg, hogy pénteken FérjEmber is itthon volt, így elmentünk egy igazán hosszú lunch-re a Pastramiba (aki nem ismeri, szívből ajánlom, főleg, ha gyerekkel menne, mert rengeteg játék közül válogathatnak a kicsik, és így a felnőttek is nyugodtan ehetnek, beszélgethetnek, mi szeretjük. Ja, és nem utolsósorban jó  a kaja, bár én minden alkalommal ugyanazt eszem (zöld currys csirke jázmin rizzsel, jó sok petrezselyemzölddel), és FérjEmber is elsősorban a Pastrami szendvicsük miatt szereti az éttermet.).

Ebéd után nagy kérdés, "mit csináljunk, mit csináljunk?", elhatároztuk, hogy kimegyünk Szigetszentmiklósra a Max Mara outletbe. (Aki ezt a helyet nem ismerné, gyors infó: csak női ruha, cipő, kiegészítő és baromi sok, olcsó, hihetetlen jó minőségű textil, méteráru. A ruhák mind MaxMara diffusion line kollekció, és persze régebbi modell, de így is gyönyörű dolgok. Azt nem mondom, hogy baromi olcsó, de akár ki is lehet fogni!) FérjEmber nemcsak az öltönyeit , de még a bermudanadrágjait is a szabójával varratja, és sokszor innen szerzi be a textilt hozzá. Szóval megéri kinézni...habár mi valószínű többet nem megyünk, de ennek személyes okai vannak, és nem is most kezdődött.

Évente kb 3 alkalommal szoktunk ellátogatni az üzletbe, pont egy évvel ezelőtt, amikor ott voltunk, megfogadtam, soha többé be nem teszem a lábam ebbe az üzletbe. Történt ugyanis, hogy a pénztárnál, amikor fizettünk (megjegyzem 65 ezerért vásároltunk méterárut) az egyik alkalmazott megjegyezte, hogy "felháborító, ahogy mi az anyagok között válogattunk", mire én, megkérdeztem, mi a probléma konkrétan, választani többek között úgy lehet, ha átnézzük a kínálatot. (A textildarabok fogason lógnak, ugyanis, minden típusból csak pár, max. 4 méter van, de előfordul, hogy ugyanabból az anyagból szétvágva, elszórtan lehet találni a sok felaggatottak között. Na most egy öltönyre nem 1-2 méter kell, annál lényegesen több, de a szabómester tudja úgy forgatni a rendelkezésére alló darabokat, hogy összeállítsa az öltönynekvalót, ezért kell válogatni.)
Kötekedő kartársnő kihívta az üzletvezetőt, akinek mint kiderült, már panaszkodott a "viselkedésünkre". Állították, hogy mi szanaszét dobáltuk az anyagokat. Erre én baromira bepöccentem, követeltem, menjünk vissza az anyagos pulthoz, és nézzük már meg hol is vannak ezek az anyogok szétdobálva...és ha szét is dobáltuk volna (DE! nem volt!), piacgazdaságban élünk, a mi pénzünk adja az üzlet bevételét, az ő fizetését, és a fizetéséért dolgozni kell, nemcsak körmöt reszelve, traccspartizni és számolni az órákat zárásig. Az eladó feladata (ha van egyáltalán munkaköri leírása megnézhetné) kiszolgálni a vevőket, az árukészletet feltölteni, hajtogatni, árut rendezni stb. A lényeg nem akartak a pulthoz visszamenni, csak puffogtak. Én meg erre közöltem, ha csak így tudnak viselkedni egy vásárlóval, egyrészt saját magukról állítanak ki bizonyítványt, másrészt az én lelki békém miatt többet nem jövök ebbe az üzletbe. Pontosan már nem emlékszem a részletekre, de nagyon felhúztam magam, FérjEmber próbált nyugtatgatni, nem sok sikerrel.

A legdurvább a válasz volt: "Nem is kell többet idejönni!" Mondták mindezt úgy, hogy televolt az üzlet, a pénztárnál, mögöttem volt legalább 5 vásárló...

De persze a legnagyobb barom én voltam, ugyanis pénteken visszamentünk, családostul...Tudom, amit kaptam, megérdemeltem, mert az előző alkalom után oda visszamenni, jó nagy butaság volt...(de hát, olyan szép dolgok vannak ott...).

Az üzletben, ami a vásárlóteret illeti lehet kb. 700-900 nm, eszméletlen nagy, ebben az óriási térben volt a pénztárnál 4 eladó (szokásos traccsparti), és rajtunk kívül egy házaspár és egy nő. Gyerekeinket szabadjára engedtük, szabály annyi volt, le nem verünk semmit, és az üzletből nem rohanunk ki. Gondoltam, senkit nem zavarnak, és mi is tudunk FérjEmberrel nyugodtan nézelődni. Ő egyből betámadta a méteráru részleget, én pedig "vadászni" indultam a ruhák, blúzok, szoknyák, nadrágok, bőráruk között.
Van legalább 20 próbafülke, és hiába volt szinte üres az üzlet, a traccsparti megakadályozta ezeket a szegény munkásasszonyokat, hogy a próbafülkéből visszategyék a helyére a felpróbált, de végül otthagyott ruhákat. De ez minden alkalommal jellemző volt az üzletre, ami nagyon zavaró tud lenni, mert az általad kiválasztott ruhákkal már be sem férsz a próbafülkébe, de itt jegyezném, meg, hogy az üzlet vendégköre eléggé érdekes. Eddig, amikor ott voltam, mindig sok orosz cicababa volt, rengeteg az expats, és ferdeszeműek sokszor gyerekekkel, akik a ruhák, fogasok, ruhaállványok között bújócskáztak.

Ezért gondoltam, ebből baj nem lesz. Tévedtem, lett!

Azt hiszem azzal húztuk ki a gyufát, hogy mikor próbáltam egyszer csak a fiam megjelent a fülkében, hogy "Anya, nagyon kell kakilnom!" Hoppá, mi legyen? "Kicsikém, anyád épp egy ruhába próbálja belenyomni magát, rohanj apádhoz, és szaladjatok ki egy bokorhoz!" Eszembe se jutott, hogy az üzletben van WC, de mindegyis, mert gyereket csak én tudom úgy "vécéztetni" idegen helyen, hogy az -szerintem- fertőzésmentes legyen, FérjEmber egyszerűen csak ráültetné, amitől, én, a gyerek anyja már csak pszichésen is biztos valami bakteriális fertőzést kapnék.
Szóval fiam el üvöltve apjához, hogy "kakilnom kell",apja erre rohanna vele az üzlet vécéjébe, de gyerek még hangosabban: "anya azt mondta, hogy menjünk ki a bokorba" totál égés ... de mindegy, ezt már nem lehet visszacsinálni. FérjEmber persze megtagadta a parancsot, gyerek vissza, hogy apa nem akar a bokorba menni. "Rendben Kicsikém, anyád a zseni, tele van szuperebbnél szuperebb ötlettel" és azzal előkaptam egy pelenkát a táskámból. Ugyan már a Kicsi Lányom is nappal bugyit hord, de biztos, ami biztos alapon, van egy mentőpelus a táskámban, és milyen jól is jött most! Ráerőszakoltam a fiamra, ő totál nem értette, hogy anya csak alapból "más", és eddig nem vette észre, vagy a hely okozta ezt a defektet...De végül nem ellenkezett, csak kért, hogy maradjon köztünk a dolog. Na, persze nem ment így a kaki, kibírta hazáig (cirka két óra múlva értünk haza).
De ez a kis közjáték volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az eladóknál.

Odajött az egyik, aki épp feleszmélt a tunyulásból, hogy "ugyan vigye mán vissza a felpróbált ruhákat az állványhoz, és ne dobálja szanaszét" (úgy tűnik náluk ez valami rögeszme a ruhaszétdobálás. Jeleztem, hogy a próbafülkében fellelhető kb. 100 ruhából én mindösszesen ha hatot behoztam, is sokat mondok, de természetesen azt  a hatot visszaviszem, habár nem értem, miért kell engem ezzel zaklatni, ideje lenne válogatni, akasztgatni, ruhát visszavinni, hisz nem tolonganak a vevők, és úgy tűnik, eddig nem volt olyan egetverően fontos a ruhák visszarendezése, de végülis legyen...

Miután ez a kis párbeszéd lezajlott közöttünk, FérjEmber kiválogatott anyagait vettem szemügyre (bevallom, jó ízlése van az öltönyanyag választásban). Miközben szelektáltunk, egyszer csak a következő mondat ütötte meg a fülem: "nem ajánlom, hogy még egyszer a szemem elé kerülj!" Nagyon rossz érzésem lett, és nem hiába. Fiam szaladt hozzám rémülten, egyből tudtam, hogy neki szólt a fenyegetés. A drágalátós frusztrált eladó beszólt neki...
Na, ekkor lett elegem Szigetszentmiklósból, Max Mara-ból, és a minőségi méteráruból. Nem szóltam semmit az eladónak, azt hiszem, így is nehéz elviselnie az életet, de meg is érdemli! Isten mentse, hogy Olaszországból ellenőrzést kapjanak a custom servicere vonatkozóan, az életben nem forgalmazhatnak Max Mara-t, és örülhetnek, ha Xien Huan Kínai butik vezetést bíz a csapatra!

Jó nagy tapló banda!